Tour de Zalakaros 2013

Vártam kicsit, hogy megszépüljön az emlék.
És végül megszépült. Már amennyire a beszerzett vádli-nyomorodás ezt engedi persze. ;)

Szombat
Indulás Zalakarosra. Korán reggel, mert hát messze van, és még rá is kéne pihenni valamennyicskét a versenyre.

A szállás tök jó, jövőre is ide jövünk.
Ilyen volt a kilátás az ablakból:

Felvettük a rajtszámot a versenyközpontban, ami kb. 5 perc egészen laza sétára volt a szállástól, aztán elhatároztuk, hogy bejárjuk a pályát autóval. Hogy mégis milyen. Itt jegyzem meg: ez meglehetősen nagy hiba volt. :D
Már a pálya eleje is elég nagy szívásnak tűnt, a két 15%-os emelkedő meg egy rossz viccnek. Viszont cserébe nagyon szép helyeken vitt az út.

 

Este még egy wellness fürdőzésre lementünk a szállás aljában lévő uszodába, ami kb. abból állt, hogy gyerekek fröcskölték az arcomba a vizet, ami remek volt. De tényleg.

Vasárnap - versenynap
Éjjel furcsamód tudtam aludni, hiába idegen hely, viszont reggel halál fáradtan ébredtem fel. Hiába. El vagyok már szokva az alvástól...
Időben keltünk, így mindenre volt kényelmesen idő. Bringa ellenőrzés, cuccok összerakása, reggeli.
Meglehetősen ideges voltam. Hát mert na.
Olyan fél 10 magasságában elindultunk a versenyközpontba. Ági még vett magának egy csodajó Meridás napszemüveget, én kitartóan vártam rá, mint ahogy az a képen látszik is.

A rajthoz 9:45-tól lehetett besorolni. A terv az volt, hogy az első harmadba fogunk állni, és sikerült is. Aztán hirtelen nagyon sokan lettünk.

A rajt előtt lassan telt az idő, és már indulni akartam. Aztán gyorsan rájöttem, hogy én nem is akarom ezt, és különben is, mit keresek én itt... De akkor már mindegy volt, mert a polgármester bácsi eldörrentette a startpisztolyt, és elindult ez a hatalmas, erőteljes tömeg. Nem volt mese, menni kellett. Aki megtalál a képen, kap egy piros pontot. ;)

Haladtunk együtt az elejével. Gyors volt a menet, hiába volt lassú rajt, olyan 30-33-as átlaggal mentünk. És jó volt. Itt az elején mindig jó móka lenni. Aztán persze lemorzsolódik az ember lánya, de amíg tart, addig jó. :D
Az első 20 km sima ügy volt. Jöttek az emelkedők, élveztem. Jó volt a tempóm, 33 és 40 km/h óra között haladtam, nem volt megterhelő sem.
Aztán történt valami. Belassultam. Nem ment, nem akart menni. Pedig pihentem, erős is voltam magamhoz képest, és mégsem ment. Fejben szálltam el. De nagyon.
Ági megelőzött, és többet nem is láttam ezután. Büszke voltam, hiszen hozzám (is) jár edzeni. ;)

Nekem a versenyzés nem kimondottam a versenyről szól. Mármint fizikai értelemben. Számomra ez egy lelki út, amivel meg kell küzdenem. (Nem tudom, ennek most számodra van-e értelme?...) Bringázás közben egy másik állapotban vagyok, itt és ilyenkor küzdök meg életem nagy kihívásaival. És most van egy pár... Persze, lehet azt mondani, hogy hagyjam el ezeket a rajt előtt. Csak nekem ez pontosan erről szól.
Szóval olyan 32 km-nél teljesen szétestem, fel akartam adni. Megálltam, Mankát bedobtam egy bokorba, levettem a sisakom, Manka mellé dobtam, leültem a fűbe, és egy negyed órát sírtam. (A hat órás szintidőbe simán belefér, nem? :D)
Azt tudtam, hogy vissza nem fordulok. Két opció volt lehetséges, vagyis valójában csak egy - az egyik, hogy itt maradok, a másik, hogy tovább megyek.
És akkor jöttem rá arra, hogy innen csak előre mehetek. Vissza már többet nem. Csakis előre.
Így aztán visszacsatoltam a sisakom, kissé sárosan visszatoltam Mankát az útra, felültem és továbbmentem.
Nem versenyeztem már tovább, hanem bringáztam. Haladtam tovább, előre az életemmel.

Jött az igazi szívás. Börzönce. A két 15%-os emelkedő. Elindultam ugyan fölfelé, de éreztem, hogy ez most így nem fog menni. Főleg, hogy itt egy gödröcske kerülésnél el is taknyoltam, és jól meghúztam a vádlim, mert nem csatolódott ki a cipőm a pedálból esés közben... Előttem és utánam is kb. mindenki tolta fölfelé. Leszálltam én is, és felbicegtem. Azt hiszem, egyre jobb állapotban voltam. :D

A első 40 kilométeren rengetegen visszafordultak.

A második 15%-ra már visszaszálltam a bringára. Hát... fájt nagyon. De biztattak, és ez erőt adott, jó volt. Már csak 100 méter - mondták az út mellett állók. Ja, persze... "CSAK".

Az első frissítő nagyon kellett már. Volt nálam ugyan minden, de az a készlet korlátozott, arra vigyázni kell. A frissítőpont ilyenkor szinte mézzel folyó kánaán.
Gyors frissítés után indultam is tovább.
Erdei szerpentinen vezetett tovább az út lefelé. Itt történt egy baleset, valaki beszállt az árokba, a mentő már ott is volt. Ilyenkor azért mindig összeszorul a kis lelkem. Akkor is rossz, ha nem ismerem az illetőt, de úgy különösen rossz érzés, amikor ismerős is van a mezőnyben...

Egy jó darabon egyedül tekertem. Vagyis nem egészen, egy motoros rendőr jött mellettem. :) Se nem gyorsabban, se nem lassabban, csak úgy mellettem. Ez amúgy tök jó érzés volt. :)

Aztán beértem egy kisebb csapatot. Kár volt... A tempójuk összevissza volt. Hol mentek 32-vel, hol meg 24-gyel. Leelőztek, majd vissza kellett előznöm őket. Annyi eszük nem nagyon volt, hogy összedolgozzunk. Sőt, amikor leelőztek, úgy álltak be elém, hogy mind a négyen letoltak majdnem az útról. A harmadik ilyen után már erősen anyáztam.
Szóval innen is csókoltatom a hp csapatát... Csak azért mert lány vagyok, még nem kell bunkózni....
Sebaj, végül mögöttem értek be...
Pedig én aztán most jó sokára értem el a célt.

Jöttek vissza szép lassan az emelkedők. Itt már csupán az lebegett előttem, ha emelkedő van, akkor valahol lejtőnek is kell lennie. Hiszen nem mehetünk örökké csak fölfelé...

Az utolsó cirka 35 km-re akadtak társaim, két pasi személyében. A korábbi hp-s élményeimnek köszönhetően először nem tapadtam rájuk, tisztes távolsággal mentem mögöttük, és tartottam a tempójukat. Aztán bevártak. Hogy menjünk be együtt. Beszélgettünk. És ez akkor már annyira nagyon kellett. :)
Az is mutatja, hogy mennyire szét voltam esve, hogy se a nevüket, sem a rajtszámukat nem jegyeztem meg... :(((
Nagyon hálás vagyok nekik, hogy "behúztak" a célba.
Elbeszélgettünk, tanultam egy csomó okosságot a bringaszereléssel kapcsolatosan.

Már nem volt sok hátra.
Legalábbis azt hittük.
Zalakarosra beérni nagyon jó érzés volt. A mindjárt-vége érzés. Ehelyett még jött két olyan emelkedő, hogy ihaj... Erre szombaton nem voltunk a pályabejárás során, mert nem volt még akkor felfestve. Hát basszus. Ez így a végére nagyon fájt. Úgy értem, nagyon...
A célt 4 óra 44 perc alatt értem el. Az előzetes terv a pálya nehézségét látva 5 óra volt. De maximálisan elégedetlen vagyok ezzel a teljesítménnyel - cserébe megszületett a következő hetek edzésterve (attól a pillanattól kezdve, amikor újra tudok majd normálisan járni persze...).

Mire én beértem, Ági már rég a célban volt. 4 óra 22 perc alatt teljesítette a távot, és a 12. helyezett lett. Büszke is vagyok rá rendesen. :)

Végül megint sokat tanultam.
Így van ez.
Ehhez a versenyhez még nem vagyok elég. Nem vagyok elég erős ilyen hegyekhez. Most még. ;)

Most itthon vagyok pár napot, lábrendbehozás a feladat.
Valamiért az élet megálljt parancsolt megint...

Balaton Maraton 2013

É l m é n y b e s z á m o l ó   B a l l o n   Á g i   t o l l á b ó l  :)

Történt ugyanis, hogy az én Kedvenc Edzőm ( segítek-Szekeres Anikó ) megfertőzött a már amúgy is bringabeteg agyamat – azt a keveskét - azzal, hogy mi lenne ha versenyeken is indulnék, mármint együtt... és mint kiderült, jó dolog ez :-D

A Balaton Maraton nevezést még a Tour de Tisza után ötlöttem ki, persze némi motivációval :) - köszönjük szépen Kedves Anikó :-D 

Pénteken leutazás este, kölcsönkért bringatartóval ( örök hála a Pátkay családnak érte – respect ), ami tökéletesen tette a dolgát; éjszaka még átvettük a regisztrációs csomagot, nekem nem volt ott a mezem, mert állítólag kipostázták ( kíváncsian várom, hazaér-e ), majd Anikónak hála csövezhettem a  nagyszüleinél, amiért szintén örök hála és köszönet ( persze ahol tudtam segítettem :) ). Kíváncsi vagyok, hogy hányszor fogok még hálálkodni az élménybeszámoló végére :)

Szombat reggel  viszonylag időben képes voltam kikelni az ágyból, ami nálam nagy szó, olyan könnyen kelő vagyok, hogy csak na :-D Anikó némileg ideges volt,  persze ezt már ismerem, szóval koncentráltam, hogy ne kerüljek láb alá :)

 

Reggeli után uccu neki be Siófokra a rajthoz, sikerült is beállni egy D depoba, ahonnan 9.15-kor lassú rajttal indult a csak egy kör bulink. A Pelsosok már 9-kor nekiláttak a feladatnak és alig 5 óra alatt körbe „túrázta” a legjobb a Plattensee-t... a lustája :)

Elstartoltunk rendben és csendben annak rendje és módja szerint, voltunk egy páran, lányok mint kiderült a végén csupán csak 57-en. Az eleje kb Keszthelyig jól is ment, volt saját kis tekerőbandám, két majd három férfiú társaságában, ami azért is volt jó, mert vittek előre :) Persze Anikó Balatonföldvár után eltűnt előlettem mint a kámfor, a Berki kitérőnél sikerült elcsípnem a frissítő pontnál, amiért nagyon örültem magamnak hehe :) 

Keszthely után kb 90km-től sajnos beállt a combom, tört a nyereg és innentől elkezdve már csak azon járt az agyam, hogy húst akarok enni :) persze ez kevésbé volt kivitelezhető, így maradtak az energiaszeletek, banán, műzli, azt hiszem ezeket egy darabig nem eszem... Badacsonynál némileg kezdtem szétesni, fáztam, fájtam, szakadt az eső, viccesnek egyáltalán nem volt mondható, bár lehet jobb lett volna röhögnöm egyet, csak hülyén néztek volna rám a többiek, akik szintén „frissültek” a benzinkúton. Mendegéltem tovább, Balatonfürednél vmi forgalom elterelés miatt az út közepén megálltam a rendőrnénivel szemben, hogy segítséget kérjek, hogy hovatovább, erre mit csinálok, hát eldőlök! Persze most a bal térdem és hátsóm ütöttem meg, de kit érdekel, ez már védjegyemmé vált Anikó szerint. Pedig nem vagyok béna, csak így sikerül no. :)

Sajnos innen már nem ment a dolog olyan tempóban, ahogy szerettem volna, voltak jó pillanataim, amikor tudtam menni 30-35km/h körül, de sajnos a 25km/h-nak is örültem már... ahol tudtam megálltam átmozgatni a combomat, de sajna egy rögtönzött nyeregállítás után a térdem is el kezdett fájdogálni, bár „ott” már nem nyomott :-O . Valamit vmiért. 

Az eső még mindig szakadt, erről egy japán mondás jutott eszembe: Örülj ha esik az eső, mert ha nem örülsz, akkor is esik. Így hát örültem neki és annak is, hogy végül napsütésben beértem a célba. Első dolgom az volt, hogy egyek, ettem is két adat bolognait és utána már tudtam mosolyogni :)

* * *

B a l a t o n   M a r a t o n   -   s a j á t   s z e m m e l 

Előzmények 

Ez volt az a verseny, amire mindenképp el akartam jönni.
A felkészülés nem sikerült.
A versenyt megelőző héten - a szénhidrát töltés hetében hányással és hasmenéssel küzdöttem, aztán egy családi dolog miatt a lelki dolgok is felborultak.
Három hete nem ültem bringán.
Szóval minden adott volt a "tökéletes" kör teljesítéséhez.
Az volt a fejemben, hogy nem megyek el. Mert hát minek...
Végül úgy döntöttem, csak körbemegyek.

Péntek

Éjjel értünk le Ágival Siófokra. Felvettük a chipet, a rajtszámot, és a saját névvel ellátott mezt.
Nagyjából fél 12  volt, mire ágyba kerültünk.
Ennyit a 8-9 óra pihentető alvásról. :D

Szombat

6:15-re állítottam az órát, de nem volt rá szükség, hogy csörögjön. Már fél 6 körül fenn voltam. Meg persze éjjel is többször, ahogy szoktam.
Reggeli készítés, legalább az legyen jó, mentsük a menthetőt. Zabos tojásrántotta, kenyérke (elnézést....), banán.
Bringa ellenőrzés, pumpálás, müzliszeletek ide-oda dugdosása, iso elkészítése. Mez, esőkabát, miegymás. Az idő - úgy tűnt - talán mégsem szívat minket szanaszét.
Ahogy közeledett - és múlt el lassan - a tervezett indulás ideje, úgy lettem egyre idegbetegebb.... :D
Siófok felé menet arról beszélgettünk Ágival, hogy amikor bringával jövünk itt, milyen jó lesz már (aha, persze... jó volt...).
A rajthoz nem volt egyszerű beállni, mert be voltunk osztva depókba. Mint kiderült. Ági a B-be, én a C-be. Szóval, valahol k*rva messze a rajtvonaltól.
Elöl ment a Pelso 250 embere. Hát... remélem, egyszer rajtolhatok majd onnan.

Aztán fene tudja mikor, de mi is elindultunk. (Ekkor realizáltam, hogy nincs vizem...)
Kényelmes, 28-as tempóval mentünk a lassú rajttal, rendőri felvezetéssel. És le is fotóztak. Bár nem egy díjnyertes mű, de legalább most rajta vagyok a képeken. :D

Fújt a szél, szembe, természetesen. Nem volt túl hideg, de a kabát elfért. Legalább nem esett. Egy darabig.

Kerestem magamnak egy bolyt, ami pont jó lesz.

Az első frissítőig mentem egy csapattal. Ott már eléggé kész voltam attól, hogy nincs nálam víz. De én baromállat, nem álltam meg a frissítőnél, mert pont kijött egy másik boly, és rájuk csatlakoztam.
Nagyon jó tempót mentünk. 35-38km/h óra között. Velük mentem el a második frissítőig, de ott már kb. gondolkodni sem tudtam, és erősen húztam a belem. Vííííz, VÍÍÍÍZ! Egyből letoltam 1,5 ásványvizet. És helyreállt a rend.
Ági utolért, együtt indultunk tovább. Vagyis csak indultunk volna, mert a láncom ledobta magát. És persze nem tudom, hogy kell visszatenni. Igen, tudom, gáz, de sose láttam, sose csináltam. Egy álldogágáló bácsi tette vissza, de közben már körém gyűltek páran, hogy segítsenek.
Innen is hálás köszönet. :)

Akkor irány tovább.
Nagyon tetszett, hogy a körforgalmakban állt két emberke - természetesen láthatósági mellényben - akik mindig megállították a forgalmat, ha jöttünk.

Azért kellett idő, míg rendbe jöttem. Egyszer rám szólt egy srác, hogy van valami a fékemnél. Megálltam, leszálltam, nem volt semmi. (Később egy csaj szólt, hogy nyitva a nyeregtáskám. Naná, hogy zárva volt. Többet nem dőlök be ennek a trükknek...) Közben Ági úgy elhúzott, hogy már nem is láttam.
Itt már nagyon közel voltam ahhoz, hogy feladjam.
Nem feltétlenül fizikailag sok ez a 204 km. Persze, úgy is, nyilván. De 40 km körül meghúztam a bal térdhajlatban valamit, fájt; és fáradt volt minden izmom, elrontottam a frissítést, és megint nem volt bolyom.
A sírás kerülgetett.
Aztán összekapartam magam. Levettem a kabátot, mert már melegem is volt.

És mentem tovább.

Akkor már úgy voltam vele, csak körbemegyek. Mert körbe akarok menni. Mindegy, hogy sikerül. És mentem. Onnantól sokkal jobb volt. Nem volt tétje a dolognak (mondjuk, előtte sem volt sok....).
Bolyoztam. Nagy bolyokkal mentem, és nagyon élveztem. Hihetetlen erő és dinamika van egy ilyen tömegben. Egymásra figyelés, lendület, tekerés és pihenés. Élveztem minden percét.
Folyamatosan ettem és ittam.
Kaptam egy sms-t, amiben ez állt: egyél, igyál folyamatosan, és ne menj be előre. Követtem az utasítást.
Füredre, Tihanyba megint egy nagyon dinamikus csapattal mentem be. Ők megálltak frissíteni, én meg egyedül folytattam tovább. Innen már nem volt sok.
Itt hallottam a hírt, hogy az eleje már benn van a célban. Az első öt ember beért, én meg alig voltam túl a felén. Basszus...

Kenesénél nekiállt esni az eső. Nem akartam megállni, hogy felvegyem a kabátot. Úgy voltam vele, amíg csak ennyi az eső, nem kell. Aztán már szakadt. Hát akkor kabát fel.... Az Akarattyai emelkedőn egy kisteherautó egész bájosan ment el mellettem, tetőtől talpig beborított vízzel. A szemem is telement. Azon imádkoztam, hogy maradjon a helyén a kontaktlencsém, egyébként nem fogok látni egy hangot se... A cipőmben állt a víz. A nadrágom csupa víz. A sisakomon át csorgott a víz. Remek. Fújt a szél, teljesen átfagytam. Igyekeztem pörgetni, visszamelegíteni az izmaim.
Ettől az emelkedőtől nagyon féltem. Mindenki olyanokat mondott róla, hogy ihaj. Előre aggódtam, hogy nem tudok majd felmenni. Ehelyett kellemes csalódás volt: csak ennyi? Persze, fájt, de az kit érdekel. ;)

Balatonvilágosnál volt a következő (már nem is tudom, hányadik) mentális próba. Arra ismerem már az utat. De nem arra ment a verseny. Ott egy kicsit nehéz volt továbbmenni, mert tudtam, hogy az egy jó nagy kerülő. És ott még lesz egy masszív emelkedő.
A 7-es útra kiérve már mindenki meglehetősen fáradt volt. Ott már csak a beérkezésért küzdöttünk. És még jött három emelkedő. Nem meredek, de hosszú, és olyan 180-190 km-rel az ember lábában már nem vicces.

Siófok előtt beért mögém egy Pelso-s lány. Mondta, hogy már nagyon régóta nézte a kabátomat, mert szeretett volna utolérni. Mondtam neki, hajrá!, mert hittem, megelőz. De csak beállt elém. És ez a gesztus olyan szinten jól esett, hogy nagyon. :)

Azt nehéz leírni, mit éreztem, mikor megláttam a célt.
Azt meg még kevésbé tudom megfogalmazni, mit éreztem, amikor megláttam az időmet. Azt hittem, bőven 8 óra fölött vagyok már....
A kijelzőn 7 óra 33 perc volt.
Boldog voltam.
Mint később kiderült, a 22. helyre lett ez elég.