Hogy fér össze?... Szerintem

A héten már sokadszor (és kicsiny pályám során már többedszer) kaptam meg a kérdést: Hogy fér össze a spinning (indoor cycling) és a jóga?
Mármint nem együtt a kettő persze (annak nem sok értelme lenne), hanem úgy repertoár-ügyileg. :)
Hogy fér össze?
Nos, nem így, természetesen :D

Azt azért lehet tudni, hogy sokféle óratípust tartok. Számomra ez a normális.
Annak idején a spinninggel kezdtem, de aztán rájöttem, ráéreztem, hogy igenis le kell néha csendesedni. Akkor kezdtem el "barátkozni" a jógával, gerinctréninggel, stretchinggel.
A fejlődés elakad, ha a testet csupán egyetlen típusú impulzus éri...

Világéletemben sok minden akartam lenni - és ez most sincs másképp. 2014-re már megvan a képzéstervezetem, és ezerféle szálon fut. :)
Az edzői pályán viszont megkaptam ezt a sokféleséget. Elfér egy személyiségben a trx és a dinamikus jóga, vagy az indoor cycling és preventív gerinctréning.
Sőt. Azt vallom, hogy egy sokoldalú edzésterv összeállítása adja meg a teljes harmóniát - legalábbis nekem.
Így aztán
- futok (terepen, ha kell, aszfalton)
- bringázom (odakint!!!! vagy teremben)
- úszást imitálok (vagy valami hasonló)
- jógázom (astanga, vinyasa, budokon, antigravity és dinamikus...)
- gerinctréningelek és nyújtok
- trx-ezek, cross trainingre megyek/tartok
- vagy a kondiban erősítek.

Nekem erről szól eleve az életem. (Most már...)
Folyamatosan kell a kihívás, a fejlődés, és ezt sok különböző helyről szedem össze. A harmóniára törekszem. És hát... megyek előre, mert több kell... :))

Mosollyal futni...

Ez valami hihetetlen... Hónapok óta egy betűt nem írtam, és azóta is rendületlenül látogatjátok az oldalt. :) Szóval... ideje folytatnom.

Az elmúlt két hétben már jó néhány téma megírása fogalmazódik bennem, és hamarosan képernyőre is vetem őket.

Most a futásról szeretnék írni.
Az én futásomról. Semmi más okosság.

Egy ideje megváltozott a futáshoz való viszonyom. Nem 'muszáj' már, hanem KELL. És nem is a testemnek kell igazán, hanem a lelkemnek.
Egy évvel ezelőtt még simán hülyének néztem mindenkit, aki a futásról így beszélt. Nekem fájt, nem kaptam levegőt, égett a sípcsontom. És különben is. Mire jó ez. Hideg is van. És amúgy is.
Azóta eltelt egy év... És eltűnt most pár hónap, ami sérülésekkel, majd a regenerálódással telt. Néhány hete megint futok.

Azt gondolom, hogy ez mindenkinek más. De sosem lesz könnyű. Mindig lesznek olyan pillanatok, amikor legszívesebben visszafordulna az ember lánya, sőt, el sem indulna.
Még akkor is, ha a léleknek szüksége lenne rá.... A test ellenkezik. A fej ellenkezik. Csak a szív szaladna el a világba. (Korábban a bkv bérletem mindig nálam volt. Biztos, ami biztos. Ha nem lesz kedvem, felszállok a hetesre, és hazabuszozok. Sosem tettem meg, de ott volt a lehetősége. Most már nincs nálam a bérlet.)

Arra már rájöttem, hogy padon képtelen vagyok futni. Gyilkol fejben. 10 percet sem bírok, mert annyiradenagyonrettenetes unalmas. Akkor már inkább a város. Kopaszi. Rakpart. De az is csak félmegoldás, időhiány miatt - mert a terep az igazi. Ott szabadul fel igazán a lélek. Ott érzem azt, hogy eggyé válok a mindennel.

Számomra a futás nem sport, nem csupán edzés, valamilyen mozgásforma. Sokkal több. Az életem része, a lelkem része. Gyógyítom vele magam.
A csendbe burkolózva szabadulok fel a fájdalmaimtól.

Ha terepen futok, sosem zenézek. Hallgatom a fákat. Érzem az erdőt, a talajt, a köveket, az ágakat.
Városban néha-néha jólesik a zene. Van egy állandó futómuzsikám. Fehrenbach. Hallgassátok, szépséges.
Ha városban futok, este megyek. Olyan fél kilenc-kilenc körül vágok neki a kilométereknek.

Ma egy könnyűt terveztem. Laza tempó, 10 km körüli táv. Rakpart - a Szabadság-híd volt a fordító. Az első kilométeren persze minden bajom volt. Lemerevedett a bokám, a vádlim, valami nem volt jó, semmi nem volt jó... Mire elértem a hídhoz, már alakult a dolog. Visszafelé mindig jóval gyorsabb vagyok. Az valahogy fejben is már sokkal jobb. Fel se tűnt, és már a ház lépcsője előtt álltam...
Szeretek este futni. Szeretem a fényeket, különösen télen, a fénybe csavart fákat, és ma beleszaladtam a csillamosba is. Ritkán, de azért találkozom szembe futókkal, összemosolygunk. "Te is ilyenkor... :) Hát igen..." Olyan ez, mint egy varázslatos, titkos kis világ. És jó ide tartozni...

Amikor az edző...

Felülsz a teremkerékpárra. Körbenézel. Veled szemben ismerős arcok, csillogó szemek. Vagy a lelkesedéstől - vagy az álmosságtól. :) Melletted a lejátszó. Benyomod a play gombot. Szürke fények vannak már csak a teremben. Az ablak nyitva, halkan jár a levegő. A zene elindul. A lábad is megindul. Szabályos körök, egyenletes tekerés...
Közben végignézel a termen: mindenkinek tényleg jól van-e beállítva a bringája, mindenki "itt" van-e, és mindenkivel váltasz egy üdvözlő pillantást, egy apró mosolyt. Itt vannak, figyelnek, hangolódnak.
Telnek a percek, melegednek az izmok, olajozódnak az ízületek, emelkedik a pulzus, kezded igazán jól érezni magad. De még csak most kezdődik...
Van az úgy, hogy órába mindent beleteszel. Úgy értem, MINDENt. Ülsz a bringán, érzed a zenét, összefogod, viszed magaddal a csapatot, és közben az egész edzésben úgy, ahogy vagy, teljesen, testestül, lelkestül benne vagy egészen.
Amikor kiadsz mindent magadból. Amikor odateszed magad a csapat elé: tessék, itt vagyok, ez vagyok én, ennyi vagyok, ez mind. Amikor minden egyes kiáltásodból felszakad valami. Valami belső erő. És ez az erő viszi végig az órát.
Amikor remegő lélekkel lépsz ki óra végén a teremből, mert érzed, hogy ez volt AZ.

Ilyen volt szombaton.
Köszönöm mindenkinek, aki ott volt. 

Ez volt a búcsúm a szombati óráktól (minden más marad!). :)
Visszaülök az iskolapadba, de hiányozni fognak a szombati órák. Mert azoknak valahogy olyan... ráérős, hétvégi hangulata volt...

Tour de Zalakaros 2013

Vártam kicsit, hogy megszépüljön az emlék.
És végül megszépült. Már amennyire a beszerzett vádli-nyomorodás ezt engedi persze. ;)

Szombat
Indulás Zalakarosra. Korán reggel, mert hát messze van, és még rá is kéne pihenni valamennyicskét a versenyre.

A szállás tök jó, jövőre is ide jövünk.
Ilyen volt a kilátás az ablakból:

Felvettük a rajtszámot a versenyközpontban, ami kb. 5 perc egészen laza sétára volt a szállástól, aztán elhatároztuk, hogy bejárjuk a pályát autóval. Hogy mégis milyen. Itt jegyzem meg: ez meglehetősen nagy hiba volt. :D
Már a pálya eleje is elég nagy szívásnak tűnt, a két 15%-os emelkedő meg egy rossz viccnek. Viszont cserébe nagyon szép helyeken vitt az út.

 

Este még egy wellness fürdőzésre lementünk a szállás aljában lévő uszodába, ami kb. abból állt, hogy gyerekek fröcskölték az arcomba a vizet, ami remek volt. De tényleg.

Vasárnap - versenynap
Éjjel furcsamód tudtam aludni, hiába idegen hely, viszont reggel halál fáradtan ébredtem fel. Hiába. El vagyok már szokva az alvástól...
Időben keltünk, így mindenre volt kényelmesen idő. Bringa ellenőrzés, cuccok összerakása, reggeli.
Meglehetősen ideges voltam. Hát mert na.
Olyan fél 10 magasságában elindultunk a versenyközpontba. Ági még vett magának egy csodajó Meridás napszemüveget, én kitartóan vártam rá, mint ahogy az a képen látszik is.

A rajthoz 9:45-tól lehetett besorolni. A terv az volt, hogy az első harmadba fogunk állni, és sikerült is. Aztán hirtelen nagyon sokan lettünk.

A rajt előtt lassan telt az idő, és már indulni akartam. Aztán gyorsan rájöttem, hogy én nem is akarom ezt, és különben is, mit keresek én itt... De akkor már mindegy volt, mert a polgármester bácsi eldörrentette a startpisztolyt, és elindult ez a hatalmas, erőteljes tömeg. Nem volt mese, menni kellett. Aki megtalál a képen, kap egy piros pontot. ;)

Haladtunk együtt az elejével. Gyors volt a menet, hiába volt lassú rajt, olyan 30-33-as átlaggal mentünk. És jó volt. Itt az elején mindig jó móka lenni. Aztán persze lemorzsolódik az ember lánya, de amíg tart, addig jó. :D
Az első 20 km sima ügy volt. Jöttek az emelkedők, élveztem. Jó volt a tempóm, 33 és 40 km/h óra között haladtam, nem volt megterhelő sem.
Aztán történt valami. Belassultam. Nem ment, nem akart menni. Pedig pihentem, erős is voltam magamhoz képest, és mégsem ment. Fejben szálltam el. De nagyon.
Ági megelőzött, és többet nem is láttam ezután. Büszke voltam, hiszen hozzám (is) jár edzeni. ;)

Nekem a versenyzés nem kimondottam a versenyről szól. Mármint fizikai értelemben. Számomra ez egy lelki út, amivel meg kell küzdenem. (Nem tudom, ennek most számodra van-e értelme?...) Bringázás közben egy másik állapotban vagyok, itt és ilyenkor küzdök meg életem nagy kihívásaival. És most van egy pár... Persze, lehet azt mondani, hogy hagyjam el ezeket a rajt előtt. Csak nekem ez pontosan erről szól.
Szóval olyan 32 km-nél teljesen szétestem, fel akartam adni. Megálltam, Mankát bedobtam egy bokorba, levettem a sisakom, Manka mellé dobtam, leültem a fűbe, és egy negyed órát sírtam. (A hat órás szintidőbe simán belefér, nem? :D)
Azt tudtam, hogy vissza nem fordulok. Két opció volt lehetséges, vagyis valójában csak egy - az egyik, hogy itt maradok, a másik, hogy tovább megyek.
És akkor jöttem rá arra, hogy innen csak előre mehetek. Vissza már többet nem. Csakis előre.
Így aztán visszacsatoltam a sisakom, kissé sárosan visszatoltam Mankát az útra, felültem és továbbmentem.
Nem versenyeztem már tovább, hanem bringáztam. Haladtam tovább, előre az életemmel.

Jött az igazi szívás. Börzönce. A két 15%-os emelkedő. Elindultam ugyan fölfelé, de éreztem, hogy ez most így nem fog menni. Főleg, hogy itt egy gödröcske kerülésnél el is taknyoltam, és jól meghúztam a vádlim, mert nem csatolódott ki a cipőm a pedálból esés közben... Előttem és utánam is kb. mindenki tolta fölfelé. Leszálltam én is, és felbicegtem. Azt hiszem, egyre jobb állapotban voltam. :D

A első 40 kilométeren rengetegen visszafordultak.

A második 15%-ra már visszaszálltam a bringára. Hát... fájt nagyon. De biztattak, és ez erőt adott, jó volt. Már csak 100 méter - mondták az út mellett állók. Ja, persze... "CSAK".

Az első frissítő nagyon kellett már. Volt nálam ugyan minden, de az a készlet korlátozott, arra vigyázni kell. A frissítőpont ilyenkor szinte mézzel folyó kánaán.
Gyors frissítés után indultam is tovább.
Erdei szerpentinen vezetett tovább az út lefelé. Itt történt egy baleset, valaki beszállt az árokba, a mentő már ott is volt. Ilyenkor azért mindig összeszorul a kis lelkem. Akkor is rossz, ha nem ismerem az illetőt, de úgy különösen rossz érzés, amikor ismerős is van a mezőnyben...

Egy jó darabon egyedül tekertem. Vagyis nem egészen, egy motoros rendőr jött mellettem. :) Se nem gyorsabban, se nem lassabban, csak úgy mellettem. Ez amúgy tök jó érzés volt. :)

Aztán beértem egy kisebb csapatot. Kár volt... A tempójuk összevissza volt. Hol mentek 32-vel, hol meg 24-gyel. Leelőztek, majd vissza kellett előznöm őket. Annyi eszük nem nagyon volt, hogy összedolgozzunk. Sőt, amikor leelőztek, úgy álltak be elém, hogy mind a négyen letoltak majdnem az útról. A harmadik ilyen után már erősen anyáztam.
Szóval innen is csókoltatom a hp csapatát... Csak azért mert lány vagyok, még nem kell bunkózni....
Sebaj, végül mögöttem értek be...
Pedig én aztán most jó sokára értem el a célt.

Jöttek vissza szép lassan az emelkedők. Itt már csupán az lebegett előttem, ha emelkedő van, akkor valahol lejtőnek is kell lennie. Hiszen nem mehetünk örökké csak fölfelé...

Az utolsó cirka 35 km-re akadtak társaim, két pasi személyében. A korábbi hp-s élményeimnek köszönhetően először nem tapadtam rájuk, tisztes távolsággal mentem mögöttük, és tartottam a tempójukat. Aztán bevártak. Hogy menjünk be együtt. Beszélgettünk. És ez akkor már annyira nagyon kellett. :)
Az is mutatja, hogy mennyire szét voltam esve, hogy se a nevüket, sem a rajtszámukat nem jegyeztem meg... :(((
Nagyon hálás vagyok nekik, hogy "behúztak" a célba.
Elbeszélgettünk, tanultam egy csomó okosságot a bringaszereléssel kapcsolatosan.

Már nem volt sok hátra.
Legalábbis azt hittük.
Zalakarosra beérni nagyon jó érzés volt. A mindjárt-vége érzés. Ehelyett még jött két olyan emelkedő, hogy ihaj... Erre szombaton nem voltunk a pályabejárás során, mert nem volt még akkor felfestve. Hát basszus. Ez így a végére nagyon fájt. Úgy értem, nagyon...
A célt 4 óra 44 perc alatt értem el. Az előzetes terv a pálya nehézségét látva 5 óra volt. De maximálisan elégedetlen vagyok ezzel a teljesítménnyel - cserébe megszületett a következő hetek edzésterve (attól a pillanattól kezdve, amikor újra tudok majd normálisan járni persze...).

Mire én beértem, Ági már rég a célban volt. 4 óra 22 perc alatt teljesítette a távot, és a 12. helyezett lett. Büszke is vagyok rá rendesen. :)

Végül megint sokat tanultam.
Így van ez.
Ehhez a versenyhez még nem vagyok elég. Nem vagyok elég erős ilyen hegyekhez. Most még. ;)

Most itthon vagyok pár napot, lábrendbehozás a feladat.
Valamiért az élet megálljt parancsolt megint...

Balaton Maraton 2013

É l m é n y b e s z á m o l ó   B a l l o n   Á g i   t o l l á b ó l  :)

Történt ugyanis, hogy az én Kedvenc Edzőm ( segítek-Szekeres Anikó ) megfertőzött a már amúgy is bringabeteg agyamat – azt a keveskét - azzal, hogy mi lenne ha versenyeken is indulnék, mármint együtt... és mint kiderült, jó dolog ez :-D

A Balaton Maraton nevezést még a Tour de Tisza után ötlöttem ki, persze némi motivációval :) - köszönjük szépen Kedves Anikó :-D 

Pénteken leutazás este, kölcsönkért bringatartóval ( örök hála a Pátkay családnak érte – respect ), ami tökéletesen tette a dolgát; éjszaka még átvettük a regisztrációs csomagot, nekem nem volt ott a mezem, mert állítólag kipostázták ( kíváncsian várom, hazaér-e ), majd Anikónak hála csövezhettem a  nagyszüleinél, amiért szintén örök hála és köszönet ( persze ahol tudtam segítettem :) ). Kíváncsi vagyok, hogy hányszor fogok még hálálkodni az élménybeszámoló végére :)

Szombat reggel  viszonylag időben képes voltam kikelni az ágyból, ami nálam nagy szó, olyan könnyen kelő vagyok, hogy csak na :-D Anikó némileg ideges volt,  persze ezt már ismerem, szóval koncentráltam, hogy ne kerüljek láb alá :)

 

Reggeli után uccu neki be Siófokra a rajthoz, sikerült is beállni egy D depoba, ahonnan 9.15-kor lassú rajttal indult a csak egy kör bulink. A Pelsosok már 9-kor nekiláttak a feladatnak és alig 5 óra alatt körbe „túrázta” a legjobb a Plattensee-t... a lustája :)

Elstartoltunk rendben és csendben annak rendje és módja szerint, voltunk egy páran, lányok mint kiderült a végén csupán csak 57-en. Az eleje kb Keszthelyig jól is ment, volt saját kis tekerőbandám, két majd három férfiú társaságában, ami azért is volt jó, mert vittek előre :) Persze Anikó Balatonföldvár után eltűnt előlettem mint a kámfor, a Berki kitérőnél sikerült elcsípnem a frissítő pontnál, amiért nagyon örültem magamnak hehe :) 

Keszthely után kb 90km-től sajnos beállt a combom, tört a nyereg és innentől elkezdve már csak azon járt az agyam, hogy húst akarok enni :) persze ez kevésbé volt kivitelezhető, így maradtak az energiaszeletek, banán, műzli, azt hiszem ezeket egy darabig nem eszem... Badacsonynál némileg kezdtem szétesni, fáztam, fájtam, szakadt az eső, viccesnek egyáltalán nem volt mondható, bár lehet jobb lett volna röhögnöm egyet, csak hülyén néztek volna rám a többiek, akik szintén „frissültek” a benzinkúton. Mendegéltem tovább, Balatonfürednél vmi forgalom elterelés miatt az út közepén megálltam a rendőrnénivel szemben, hogy segítséget kérjek, hogy hovatovább, erre mit csinálok, hát eldőlök! Persze most a bal térdem és hátsóm ütöttem meg, de kit érdekel, ez már védjegyemmé vált Anikó szerint. Pedig nem vagyok béna, csak így sikerül no. :)

Sajnos innen már nem ment a dolog olyan tempóban, ahogy szerettem volna, voltak jó pillanataim, amikor tudtam menni 30-35km/h körül, de sajnos a 25km/h-nak is örültem már... ahol tudtam megálltam átmozgatni a combomat, de sajna egy rögtönzött nyeregállítás után a térdem is el kezdett fájdogálni, bár „ott” már nem nyomott :-O . Valamit vmiért. 

Az eső még mindig szakadt, erről egy japán mondás jutott eszembe: Örülj ha esik az eső, mert ha nem örülsz, akkor is esik. Így hát örültem neki és annak is, hogy végül napsütésben beértem a célba. Első dolgom az volt, hogy egyek, ettem is két adat bolognait és utána már tudtam mosolyogni :)

* * *

B a l a t o n   M a r a t o n   -   s a j á t   s z e m m e l 

Előzmények 

Ez volt az a verseny, amire mindenképp el akartam jönni.
A felkészülés nem sikerült.
A versenyt megelőző héten - a szénhidrát töltés hetében hányással és hasmenéssel küzdöttem, aztán egy családi dolog miatt a lelki dolgok is felborultak.
Három hete nem ültem bringán.
Szóval minden adott volt a "tökéletes" kör teljesítéséhez.
Az volt a fejemben, hogy nem megyek el. Mert hát minek...
Végül úgy döntöttem, csak körbemegyek.

Péntek

Éjjel értünk le Ágival Siófokra. Felvettük a chipet, a rajtszámot, és a saját névvel ellátott mezt.
Nagyjából fél 12  volt, mire ágyba kerültünk.
Ennyit a 8-9 óra pihentető alvásról. :D

Szombat

6:15-re állítottam az órát, de nem volt rá szükség, hogy csörögjön. Már fél 6 körül fenn voltam. Meg persze éjjel is többször, ahogy szoktam.
Reggeli készítés, legalább az legyen jó, mentsük a menthetőt. Zabos tojásrántotta, kenyérke (elnézést....), banán.
Bringa ellenőrzés, pumpálás, müzliszeletek ide-oda dugdosása, iso elkészítése. Mez, esőkabát, miegymás. Az idő - úgy tűnt - talán mégsem szívat minket szanaszét.
Ahogy közeledett - és múlt el lassan - a tervezett indulás ideje, úgy lettem egyre idegbetegebb.... :D
Siófok felé menet arról beszélgettünk Ágival, hogy amikor bringával jövünk itt, milyen jó lesz már (aha, persze... jó volt...).
A rajthoz nem volt egyszerű beállni, mert be voltunk osztva depókba. Mint kiderült. Ági a B-be, én a C-be. Szóval, valahol k*rva messze a rajtvonaltól.
Elöl ment a Pelso 250 embere. Hát... remélem, egyszer rajtolhatok majd onnan.

Aztán fene tudja mikor, de mi is elindultunk. (Ekkor realizáltam, hogy nincs vizem...)
Kényelmes, 28-as tempóval mentünk a lassú rajttal, rendőri felvezetéssel. És le is fotóztak. Bár nem egy díjnyertes mű, de legalább most rajta vagyok a képeken. :D

Fújt a szél, szembe, természetesen. Nem volt túl hideg, de a kabát elfért. Legalább nem esett. Egy darabig.

Kerestem magamnak egy bolyt, ami pont jó lesz.

Az első frissítőig mentem egy csapattal. Ott már eléggé kész voltam attól, hogy nincs nálam víz. De én baromállat, nem álltam meg a frissítőnél, mert pont kijött egy másik boly, és rájuk csatlakoztam.
Nagyon jó tempót mentünk. 35-38km/h óra között. Velük mentem el a második frissítőig, de ott már kb. gondolkodni sem tudtam, és erősen húztam a belem. Vííííz, VÍÍÍÍZ! Egyből letoltam 1,5 ásványvizet. És helyreállt a rend.
Ági utolért, együtt indultunk tovább. Vagyis csak indultunk volna, mert a láncom ledobta magát. És persze nem tudom, hogy kell visszatenni. Igen, tudom, gáz, de sose láttam, sose csináltam. Egy álldogágáló bácsi tette vissza, de közben már körém gyűltek páran, hogy segítsenek.
Innen is hálás köszönet. :)

Akkor irány tovább.
Nagyon tetszett, hogy a körforgalmakban állt két emberke - természetesen láthatósági mellényben - akik mindig megállították a forgalmat, ha jöttünk.

Azért kellett idő, míg rendbe jöttem. Egyszer rám szólt egy srác, hogy van valami a fékemnél. Megálltam, leszálltam, nem volt semmi. (Később egy csaj szólt, hogy nyitva a nyeregtáskám. Naná, hogy zárva volt. Többet nem dőlök be ennek a trükknek...) Közben Ági úgy elhúzott, hogy már nem is láttam.
Itt már nagyon közel voltam ahhoz, hogy feladjam.
Nem feltétlenül fizikailag sok ez a 204 km. Persze, úgy is, nyilván. De 40 km körül meghúztam a bal térdhajlatban valamit, fájt; és fáradt volt minden izmom, elrontottam a frissítést, és megint nem volt bolyom.
A sírás kerülgetett.
Aztán összekapartam magam. Levettem a kabátot, mert már melegem is volt.

És mentem tovább.

Akkor már úgy voltam vele, csak körbemegyek. Mert körbe akarok menni. Mindegy, hogy sikerül. És mentem. Onnantól sokkal jobb volt. Nem volt tétje a dolognak (mondjuk, előtte sem volt sok....).
Bolyoztam. Nagy bolyokkal mentem, és nagyon élveztem. Hihetetlen erő és dinamika van egy ilyen tömegben. Egymásra figyelés, lendület, tekerés és pihenés. Élveztem minden percét.
Folyamatosan ettem és ittam.
Kaptam egy sms-t, amiben ez állt: egyél, igyál folyamatosan, és ne menj be előre. Követtem az utasítást.
Füredre, Tihanyba megint egy nagyon dinamikus csapattal mentem be. Ők megálltak frissíteni, én meg egyedül folytattam tovább. Innen már nem volt sok.
Itt hallottam a hírt, hogy az eleje már benn van a célban. Az első öt ember beért, én meg alig voltam túl a felén. Basszus...

Kenesénél nekiállt esni az eső. Nem akartam megállni, hogy felvegyem a kabátot. Úgy voltam vele, amíg csak ennyi az eső, nem kell. Aztán már szakadt. Hát akkor kabát fel.... Az Akarattyai emelkedőn egy kisteherautó egész bájosan ment el mellettem, tetőtől talpig beborított vízzel. A szemem is telement. Azon imádkoztam, hogy maradjon a helyén a kontaktlencsém, egyébként nem fogok látni egy hangot se... A cipőmben állt a víz. A nadrágom csupa víz. A sisakomon át csorgott a víz. Remek. Fújt a szél, teljesen átfagytam. Igyekeztem pörgetni, visszamelegíteni az izmaim.
Ettől az emelkedőtől nagyon féltem. Mindenki olyanokat mondott róla, hogy ihaj. Előre aggódtam, hogy nem tudok majd felmenni. Ehelyett kellemes csalódás volt: csak ennyi? Persze, fájt, de az kit érdekel. ;)

Balatonvilágosnál volt a következő (már nem is tudom, hányadik) mentális próba. Arra ismerem már az utat. De nem arra ment a verseny. Ott egy kicsit nehéz volt továbbmenni, mert tudtam, hogy az egy jó nagy kerülő. És ott még lesz egy masszív emelkedő.
A 7-es útra kiérve már mindenki meglehetősen fáradt volt. Ott már csak a beérkezésért küzdöttünk. És még jött három emelkedő. Nem meredek, de hosszú, és olyan 180-190 km-rel az ember lábában már nem vicces.

Siófok előtt beért mögém egy Pelso-s lány. Mondta, hogy már nagyon régóta nézte a kabátomat, mert szeretett volna utolérni. Mondtam neki, hajrá!, mert hittem, megelőz. De csak beállt elém. És ez a gesztus olyan szinten jól esett, hogy nagyon. :)

Azt nehéz leírni, mit éreztem, mikor megláttam a célt.
Azt meg még kevésbé tudom megfogalmazni, mit éreztem, amikor megláttam az időmet. Azt hittem, bőven 8 óra fölött vagyok már....
A kijelzőn 7 óra 33 perc volt.
Boldog voltam.
Mint később kiderült, a 22. helyre lett ez elég.

Tour de Tisza-tó

Előzmények

Erre a versenyre eredetileg nem terveztem menni. Mert úgy voltam vele, egy évben egy Tisza-tó verseny, szeptemberben elég lesz. De olyan "messze" volt még az első verseny (június 1.), és ezúttal lett társaság is - így hát beneveztem.
Megkaptam a visszaigazolást, 447-es rajtszám. Hoppá, leszünk egy páran (és akkor még csak nem is sejtettem, hogy valójában mennyien...).
A hét a mindenfélék összeszedegetésével telt, új sisak, új kesztyű, mert a régi hólyagosra törte a mancsom, stb.

Péntek

Megkaptam a harci feladatot: az élelemért én lettem a felelős. Sajnos a küldetést nem sikerült 100%-ban teljesíteni, mert Nógrádi ropi az ugyan nem volt sehol, ahova betértem.
Ehhh.
Egy rakás szénhidráttal és ásványvízzel, müzlivel viszont elláttam kis csapatunkat.

Indulás 19:45-kor a Szent Imre Kórház elől. Itt már sikerült kiborítanom Ágit és Mónit, ugyanis Manka felszerelése a bringatartóra egy kissé stresszes volt számomra. Ugyan csendben tűrtem, de.... :D
Ági, Móni, innen is elnézést kérek. ;) És köszönöm a türelmet. Az összeset.

Az út egészen  a Tisza-tó környékéig eseménytelen volt, de onnan már jöttek az izgalmak. Olyan kátyúk voltak, hogy kb. hirtelen cikk-cakkban kellett mennünk. És a legszebb az egészben az volt, hogy a verseny lassú rajtja itt fog elhaladni. Mókás lesz.
A szállásunk Tiszafüreden volt, a Szamos Panzióban. És nagyon meg voltam vele elégedve. A néni nagyon kedves, a hely tiszta és kulturált. És jó kemény az ágyban a matrac: piros pont.

Amint kiszálltunk az autóból, megláttam egy szépséges bringát. Gondoltam, haza is jöhetne velünk, mert nekem ilyenem még nincs. Kiderült, egy fiatalemberé, aki aznap érkezett, ment egy kört a pályán, és már alszik. A csodagépét holnap hozzák. Ez csak a játszós bringája volt. Hm.

Szobafoglalás után szénhidrát- és víztöltés. Készítettem magamnak zabkását, de nem vitt rá a lélek, hogy azt egyek. Elég későn értünk, és szerintem kb. már mindhármunk feje lassan koppant volna az asztalon, ha nem megyünk aludni.
Vagyis lefeküdni, mert aludni én szinte semmit nem tudtam. Új hely. És új helyen mindig ez van...
Lefekvés előtt azon aggódtam, nehogy elaludjak reggel, mert nem csörög majd a telefonon az ébresztő...

Szombat - versenynap

Mint kiderült, feleslegesen, mert 6:23-kor már kipattant a szemem. Eredetileg 8-ra terveztük a kelést.
Reggeli közben a rajtot beszéltük át, és valahogy úgy rémlett mindannyiunknak, hogy 10-kor van a rajt.
És nem csak nekünk, hanem a jelek szerint a fiatalembernek is, mert talpig bringában jött ki a szobájából. Én még zokon is vettem, hogy "túrázóknak" nézett minket, mert még nem készültünk el.
Végül kiderült, hogy mi 10:50-kor rajtolunk. És ő is. :D
Lett egy üres óránk.
A terv az volt, hogy besétálunk a versenyközpontba, de aztán félúton visszafordultunk - mentünk öltözni, összekészülni.

Mi az, ami kell?
Sisak, nadrág, mez, víz, müzli, kesztyű, rajtszám, chip, pumpa, kilométeróra, cipő, naptej, magnézium, karnitin, iso, pulzusmérő, kontaktlencse, bringás fülbevaló - ez elengedhetetlen, kendő, zsepi, allergiagyógyszer (mert visszatért a napallergiám, juhé), személyi igazolvány, némi pénz, telefon, pótbelső - még akkor is, ha defektmentes vagyok...
És mindez a lehető legkisebb helyen.

Bringára fel, szépek vagyunk, készek vagyunk, indulás - izgulás. Bár, amikor már útnak eredtünk, inkább izgatott voltam. Mi lesz? Hogy lesz? És különben is: legyünk már ott, és induljunk!!!!!

Szétnéztünk a versenyközpont területén, aztán eliramodtunk melegíteni. Hát úgy, mint a nagyok. Legalábbis tegyünk úgy, mintha tudnánk, mit csinálunk.
Aztán egy gyors, utolsó mosdólátogatás (megjegyzem, kantáros nadrágban ez meglehetősen izgalmas mutatvány...) után beálltunk a rajthoz.

Na, ez volt a rajt. A kép legvégén látni a kaput. És még mögöttünk is kb. ennyi ember volt. Mint később kiderült, 1300-an indultunk el.
A chipes mérés miatt azt gondoltam, mindegy, honnan indulok, majd jóóól elindulok, és beelőzök mindenkit. A tavalyi után nem mertem előre menni. Hiba volt. A chipes mérés nem a kaputól indult, hanem elindították az órát, 'oszt kész. Én öt perc után tudtam ténylegesen elrajtolni... Ez egy fájó tandíj volt. Esélyes, hogy a dobogós helyembe került...
Szóval elindultunk. Vagyis a mezőny eleje, mi meg vártunk, én kevésbé békésen, hogy elindulhassunk. "Nyugalmi" pulzusom ekkor 109 és 112 között mozgott. :D Kicsit stresszes....
Végre átjutottam a kapun. Ági egy darabig jött mellettem. Aztán mögöttem, elég sokáig. Én meg csak nyomtam magam előre. A lassú rajt előnye, hogy a rendőrség lezárja az utat, és mindkét sáv a miénk. Ennek ellenére senki nem ment át a bal oldali sávba. Ennek én örültem csak, mert ott simán végig rambózhattam - kerülgetve a mókásabbnál mókásabb kátyúkat.
Volt egy "darázs" - jaj, sosem tudom megjegyezni a csapat nevét, elnézést... - aki elég agresszívan bringázott, már a rajtnál nagyon nyomult. Beelőzött. Visszaelőztem. Megyek el mellette, rám néz, és ilyet szól: hű, de jól nézel ki. :D Nem dőltem be, nyomtam tovább. Rám tapadt, és... leszakadt rólam.
A lassú rajt végén, ahogy rákanyarodtam a gátra, újra ott volt, beelőzött. Mentem utána. A gyorsító sávban voltunk, de már rá kellett szólnom, hogy menjen máááááár, mert csak belassít engem. Hát igen, nem hiszem, hogy nagy barátok leszünk mi ketten.
Őt aztán nem is láttam többet.
Csak mentem előre.
Kerestem egy bolyt, amire rá tudok csatlakozni. De mindenki lassúnak bizonyult. Igen, elrontottam a rajtot. Kerestem a helyem.
Aztán egy srác Bianchi bringával rám csatlakozott. Vártam, hogy vajon potyázik-e, vagy hajlandó lesz együtt dolgozni velem.
És egy kis idő után beállt elém. Csereberéltünk.
Jó! Ennek örültem. Nem kell egyedül szívnom a végéig, tudok néha pihenni. A srác egy picit lassabb volt, mint én, de kb. egyformán mentünk.

Szembe szél. Brutál szembe szél volt végig. Kiskörénél vártuk a hátszelet. Nem jött. Sose jött. Végig szembe fújt. Az egész 65 km olyan volt, mintha egyetlen, masszív hegyet másztunk volna. Pfffffff. Olyan 40 km-nél jártunk, amikor annyira beállt a farizmom és a feszítőm, hogy már görcsölt. Nem érdekelt. Lassan éreztem a vádlimat is. De nem érdekelt.

Ránk csatlakozott két fickó. Az egyik mondta is a másiknak, milyen jó, most már szélárnyékban fognak tekerni. Remek. Megjöttek a potyázók. Na, őket nem szeretem. Nem vagyok egy nagy versenyző, rutinom semmi, de azt gondolom, a bringázás csapatmunka. Adok is, és kapok is. Ha nem tud sokat elől menni, az sem baj, de legalább na....
Felcsavartam a sebességet 39-re, és elhúztunk. Sikerült őket lerázni. Tudom, bunkó vagyok. :D Ez van. Ennyit az adok-kapokról...

Egy csendesebb részen kicsit beszélgettünk a sráccal. Tudom, hogy ott meg kellett volna hajtanom, kihasználni, hogy "csak" oldalszél van, de annyira befeszült már a lábam, hogy ez a 32-33-as tempó volt kényelmes.
Ott már egész közel kerültünk a mezőny elejéhez, a nagy bolyhoz. Ehhhh, ott kéne nekem is lennem...
Aztán Endre (így hívták a srácot) kezdett fáradni. Próbáltam tartani benne a lelket, mert hát alig volt már vissza 10 km. Az utolsó 4 km-ig még jött velem. Ott hátranéztem, leszakadt rólam. Meglátta, hogy hátranéztem, és rám kiáltott, hogy meg ne várjam, menjek, menjek, menjek.
Nagyon hálás voltam neki. Azért, hogy bolyozgattunk, hogy egymást behoztuk a célba. És azért is, hogy vannak ilyen emberek. Akik egymást segítik, adnak is, nem csak kapni akarnak.
Szóval, Endre, aki a 341-es rajtszámot viselte, köszönöm a segítséged. :)
Az eredményünk csapatmunka volt.

A cél előtt 1 km-re elég masszív lihegés jött mögülem. Meg is ijedtem. Valahonnan rám csapódott egy citromsárga mezes pasi, de láthatóan, vagyis inkább hallhatóan nem ez volt az ő utazósebessége, amivel én mentem. Hogy került oda? A fene tudja... A célegyenes előtt volt egy kanyar. Én nem tudok kanyarodni, szóval fék, és nyanyatempóval azért csak bevettem. Itt a fickó beelőzött, és nagyon csúnyán néztem rá. Amit persze a napszemüveg miatt nem láthatott.
Felszívtam magam, és még jól meghajtottam a végét.

A célba beérni leírhatatlan érzés volt.
Ott állt az a sok ember, tapsoltak, örömködtek, fényképeztek. Bemondták a sorszámomat, hogy beérkeztem, és - bemondták a nevem. A saját nevem hallani olyan furán hihetetlen és egyben nagyon jó volt.
Büszke voltam.
Nem sokkal később beért Endre is, és annyit kérdeztem tőle: hallottad, bemondták a nevem? :)

Ezért a 2:08-ért minden egyes pedálfordulattal megdolgoztam. Igen, lehetett volna jobb is, pár percet itt-ott elvesztegettem, főleg a rajtnál, de útközben is. Nem baj, ismét rengeteget tanultam. Abszolút kategóriában a 12. helyre volt elég, saját kategóriában (master1) a 4. helyezésre.
Átlag pulzus 158, max. 174. 1848 kcal.
A célom az volt, hogy saját kategóriámban 4-5. legyek. Nem nagyon mertem kimondani ezt senkinek, mert ennyi indulóból nem tűnt reálisnak. A szállásadó néninek mertem csak megmondani.

Elég hamar beért Ági is, 2:19 alatt, Móni ideje 2:38 volt. Büszke vagyok rátok, csajok!
Megvártunk az eredményhirdetést, lazáztunk még kicsit, én próbáltam nyújtogatni a beállt izmaimat....
Visszagurultunk a szállásra.
Ott még bandáztam egy kicsit a fiatalemberrel meg a csapattársával.
Az ember lánya persze ismerkedik, főleg ilyen körökben. Fiatalemberünk a 65. lett, szóval ejha.
A csodagépét persze addigra már el is vitték haza.....

Csomagolás, indulás hazafelé. Még megálltunk a tó partján egy étteremben kajálni.
Hazafelé a lemenő napfénnyel mentünk. Odafelé nem láttunk semmit a tájból, mert már sötét volt. Most láttam, hogy csodaszép. Repceföldek, háttérben a Kékes....

Nagyon jól éreztem magam. Jó volt a verseny, jó volt a társaság. És sokat tanultam. És lett egy rakás kérdésem, amit egyelőre nem tudom, kinek fogok feltenni....
Be kell kerülnöm csapatba, ez már biztos. Egyedül versenyezni nem lehet.

Köszönet

Bár a végére hagytam, de ez a rész a legfontosabb. Szeretném megköszönni mindenkinek a biztatást, olyan sokan voltatok együtt velem lélekben, biztos vagyok benne, nélkületek nem ment volna.
A bringázás csapatmunka. És ebbe ti is beletartoztok.
Köszönöm, hogy gondoltatok rám, köszönöm, hogy kapaszkodhattam abba, hogy gondolatban velem vagytok, figyeltek, várjátok az eredményt. :)
Nélkületek talán értelme sem volna...

Petra levele

Ezt a levelet ma kaptam Petrától. Megkérdeztem tőle, megoszthatom-e veletek, mert szerintem azt úgy illik. Ha megosztok egy magánlevelezést a nagyvilággal, azt előbb megkérdezem az írójától. ;)

Petra az én fogadott húgom. :)
Minden tiszteletem az övé. Ahogy küzd, ahogy dolgozik, azért, ahogy gondolkozik, és azért, hogy ennyire erős fejben.
Keddenként és szombatonként jár hozzám spinningre. Keddenként az iskolából, úszás után jön ezdésre. A házi feladatát a játékidőben írja meg, hogy el tudjon jönni hozzám órára. Nem keres kifogásokat. Pedig ilyenkor három táskával jön.

És igen, büszke vagyok, és örülök, hogy ismerhetem.
Ja, Petra mindössze 12 éves.

És a levélke:

"Anikó!Anikó!Anikó!
Köszönök mindent. Már többedszerre sikerélményben volt részem neked hála... Ma tesi órán kellett futni 3 iskolakört ami annyit tesz (1050m) egy iskolakör 350m.. Régebben UTÁLTAM a futást tesi órán meg amúgy is. 2 körbe belehaltam és megállogattam (nem egyszer) Szörnyű volt. És köszönöm a sorsnak, hogy megismertelek és, hogy elkezdtem hozzád járni edzésre mert igenis nagyon sokat számít!!! Nem...nem értik meg a többiek, hogy minek járok. Senki se értheti ezt meg csak aki nem jár ide... Tudják az osztálytársaim,hogy anya jár edzeni mert az ofőm is emlegeti (mikor mondja,hogy csak a kifogásokat keresi magának,hogy egyik nap azért nem megy másik nap azért nem megy.....) és tudják,hogy én is szoktam menni. És kérdezik, hogy miért ha nem vagyok kövér?
De ez nem ilyen. Az ember nem csak azért jár edzeni, hogy fogyjon, hanem azért (is) hogy erősödjön, hogy fitt legyen. Ha sportol az ember akkor egyébként, mint észrevettem jobban érzi magát. Na mindegy és kérdezgetik hiába mondom nem értik meg.
És anyukád minek jár? Eddig sem volt kövér de most már nagyon vékony, túl vékony is. Mondom: Erősödni jár. többiek: DE minek? Már vagy 100x mondtam el nekik de nem érti meg. És mondják nekem: Petra, te se járj mert nagyon vékony leszel? (irigyednek?!)
Én is azért járok: Egyrészt, hogy fogyjak másrészt, hogy fittebb legyek, mozgásban legyek. És állóképesség fejlesztő spinning, nem?
Szóval azt akartam mondani,hogy:
-Ugye 1 iskolakör 350m.
És én eddig mindig szenvedtem,hogy lefussam utálta futni de nagyon.De most már egyre inkább imádom a futást.Mondja a tesi tanár:Ma futni fogunk.
Én:jeee
Többiek:Neee,te ennek örülsz és rám néz mindenki mikor ordítok,hogy jeeee!
És 1-2 hete futottunk iskolakört: 2-őt ami 700m.
Az eleje felé kezdtem neki a futásnak (úgy mondd a gyorsak között)Akiket régebben az első 20métereken láttam.És az osztályterembe Végigfutottam.Erre nagyon büszke voltam.Anyát tesi óra után fel is hívtam egyből.Ő is nagyon büszke volt rám...
Az időm a 2 körnél: 3:35. és 7. lettem.Olyan jó érzés volt a "gyorsak" között futni elől.Azok között akik közt álmodhattam hogy köztük futok valaha...Mikor beértem a tesi tanár gratulált is. Ez nagyon jól esett.Azt mondta több,mint egy percet javítottam az októberi méréshez képest.
Következő órán. szintén 2 kör: 3.20 belesprinteltem a végén.
ÉS A LÉNYEG AMIÉRT ÍRNI AKARTAM MINDENKÉPP MA NEKED:
Mai tesi óra: focizást,csivit,stb... És futáshoz mentünk i a suli ajtaján: Tesi tanár:
A gyorsabbak álljanak előre,lassabbak hátra..
Szóltak a többiek: Petra, menj előre.(mivel a múltkorinál is csomóan gratuláltak!) Ez nagyon de nagyon jól esett!!!!
Szóval 3 kör futás: 1. körnél jé végigfutottam 1 kört.Még 2x ennyi? te jó ég... 3. kör elejénél lehagytam a 2.kör végén futó embereket... Be fordultam a suli mögé...És az utolsó 60m GYERÜNK PETRA MINDENT BELE!!!És végigsprinteltem ami a csövön kifért!Büszke voltam magamra.Nagyon. 5.lettem és 4:57 az időm. BOCSI ezt muszáj volt neked megírnom.
NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNÖM HOGY IDÁIG ELFEJLŐDTEM!
Ez még októberben számomra elérhetetlen volt.Nagyon köszönöm.
Úristen! Sírok! Köszönöm Anikó!!!!!!!

És Anyának nagyon sok dologban van igaza. Pl. 1.Gyere el Petra velem,Hidd el nagyon kedves,aranyos és figyelmes az Anikó!
2. Minden agyban dől el.
3. Petra, fizikailag képes vagy lefutni a 3 iskolakört!Agyban dől el!
4.Petra,tudom,hogy fizikailag képes vagy teljesíteni a futóversenyt(2km). Csak agyban dől el.A spinningel erősödtél csomót látszik,hogy végig tudnád futni.Csa agyban dől el!
Ezt egy ideig nem értettem de már rájöttem (spinningen futásoknál: 3 perc!!!Én most leülök...Gondolkozom.Petra ne légy már ilyen nyújtsd a maximumot!2 perc!NEE Az sok!......1 perc! Innen már le nem ülök..."

Petra: Köszönöm! ♥

Az történt...

Az történt, hogy ma ránéztem a bejegyzéseimre, és meglepődve tapasztaltam, hogy egész április folyamán összesen három szösszenetet bírtam összehozni.
Pedig hát - történt egy s más. :)

Az történt...
hogy április 20-án, egy szombati napon, elindultunk ismét tekerni. Ezúttal Visegrád felé, István és Károly társaságában. Róluk azt kell tudni, hogy ezer éve bringáznak, és elsősorban montisok. Jah, és hozzám járnak (vagyis a jó idő miatt már csak jártak) spinningre.
Start reggel 8 óra, találka az Árpád-híd lábánál 8:30-kor. Kényelmesen kiértem. Hűvös volt, így még karmelegítő volt rajtam (visszafelé már nem, így aztán ezen tekerés után meg is tanultam, hogy mire lett volna jó a naptej). Vettem egy kantáros 3/4-es bringás nadrágot, természetesen NW, mi más?, és nagyon meg vagyok vele elégedve. Jó döntés volt, kényelmes és nem fázott a derekam.
Kifelé csordogáltunk (a Szentendrei úton azért sokkot kaptam, nem számítottam rá, hogy erre jövünk, és ilyen sebességgel), aztán Budakalászon volt egy kényszerpihenőnk, mert ugrált a váltóm.
Pomáz és Szentendre között az út rettenet, fel van végig marva az aszfalt, és csak váltva engedték a sávokat. Még jó, hogy bringával voltunk. ;)
A tekerés jó volt, szárnypróbálgatásnak mindenképp.
Jó érzés volt felcsavarni 38 km/h-ig a tempót. Jó érzés volt, hogy képes vagyok rá. Oké, még órákig nem tudnám tartani, de a tavalyi edzőköreim sebességéhez képest (26-28 km/h) óriási a különbség.
Ennyit számított egy jól felépített (indoor cycling, futás, erősítés) edzésterv. ;)

Az történt...
hogy kaptam egy szülinapi kerti partit ajándékba.
Egész április egy nagy szülinap volt nekem, és ez a vasárnap délután volt a tetőpont.
Életem legjobb szülinapja. :)
Köszönet érte minden szervezőnek. ♥

Az történt...
hogy április 27-én ismét tekerésre került a sor. Ezúttal Ágival mentünk egy Kisoroszi kört, 80 km.
Előrelátó módon ujjatlan mezt vettem fel - de azt hiszem, ezzel már elkéstem.
A tempó jó volt. :) Nekieresztettem kicsit, és kényelemesen felcsavartam megint 38 km/h-ra. Aztán egy dombon felfelé ránézek a kilométerórára, és 40-et mutat. Hoppá. Ezen azért meglepődtem. :)
És még egy kicsit tudtam fokozni ezt is, a következő síkon elértem a 44 km/h-s sebességet. Oké, tartani nem tudtam - csak pár másodpercig, de hát na. :)
Kisoroszin megálltunk egy kis pihenőre, és beleszaladtunk egy nagyon kedves gesztusba.
Visszafelé masszív szelet kaptunk az arcukba, az azért annyira nem esett jól.
Szentendrén megálltunk fagyizni, mert néha az is kell. És különben is: megérdemeltük. A Hello Kitty ízű fagyit természetesen meg kellett kóstolni. Legközelebb javasolni fogom, hogy alkossák meg a burpee és a James Bond ízű fagyit is.

Azt történt...
hogy beneveztem az Intersport Tour de Tisza-tóra. 65 km.
Már nagyon várom. És persze félek is tőle. Nagyon várom, hogy végre újra versenyhelyzetben legyek. Jó tempót akarok menni (kitűztem egy célt). Huhhh. Már csak hármat kell aludni...

*

Alázat

Azt hiszem, hogy a bringázáshoz, a futáshoz, az úszáshoz - alapvetően a sporthoz alázattal kell fordulnunk.
Akár egy egyszerű edzésről legyen szó, akár egy versenyről.
Alázattal kell készülni, edzeni, hajtani, és fejben erősödni.
Erősíteni, keményíteni kell a szervezetet. Erősíteni kell az izmokat. Keményíteni az állóképességet. Szokni kell a kellemetlenséget, a kényelmetlenséget, a fájdalmat. Meg kell tanulni együtt dolgozni az elemekkel. Vagy akár leküzdeni azokat. Alázat és önismeret nélkül ez nem megy... Ehhez pedig sok-sok edzés kell...