2014. 05. 31.
Sokat gondolkodtam rajta, kell-e ez nekem vagy sem... Aztán egy szép napon felszívtam magam, és beneveztem. Ide is, a Tour de Velencei-tóra is, meg még pár másik versenyre, de nem csak bringára, futásra is.
A Velencei-tó kör után viszont már nem voltam benne biztos, hogy megyek Balatont tekerni, mert a térdem gyári hibája ismét rendetlenkedett... :(
Még szerdán sem volt biztos, hogy indulok.
Aztán nem volt más lehetőségem. :D Köszi, Dávid. ;)
Rápihenni semmit nem tudtam. A térdem fájt.
Csütörtök este Mankapucolás, felkészülés mindenféle időjárási jelenségre. Az előjelek nem kedveztek, de hát nem volt mit tenni. A hideg, a meleg, az eső és a szél "csak" körülmény.
Péntek.
Hajaj. Pakolás. Upsz. Nincs pótbelsőm. Kellemetlen. Persze, nem kell, mert úgysem lesz defektem, de azért na. Sebaj. Veszek Siófokon.
Hosszúnadrág, rövidnadrág, aláöltözet, két mez, zokni, cipő, kompressziós szár, esőkabát, útikaja, iso, pulzusmérő.... mi kell még....? Bringás fülbevaló! :D A "kabalám" - ha lehet ilyet mondani.
Megvan minden.
Erika és Dávid pikk-pakk jöttek, és profi módon felszerelték Mankát Misi mellé. Megígérték, hogy nem fogjuk elhagyni Mankát. És így is lett.
Amint megérkeztek, kezdett az egész valósággá válni.
Útközben már ment némi latolgatás. Milyen lesz idő, hol lesz a rajt, meg egyébként is. Azért jól kéne beérni.
Vagyis be kéne érni. Ehh. Csak menjünk körbe.
Oké, hogy voltam tavaly. De minden verseny más. Még akkor is, ha már valamennyire ismered a pályát. A körülmények mások, meg az emberek, és mi magunk. Bármi történhet. 200 km-en és 60 km-en is.
A szállásunk szuper volt. Ilyen:
Érkezés után - még mielőtt berobbantottuk volna a szobákat bringás felszereléssel - elmentünk felvenni a rajtszámot és a mezt. És azzal is végeztünk pikk-pakk.
Nagyon gyorsan elment a péntek délután és este lett belőle. Utolsó bringacsekkolás, fék, nyereg, nyomás, aztán hamar fellőttük a pizsit.
Szombat.
Az óra 7-kor csörgött. Átállítottam még egy negyed órával későbbre, ilyet nem szoktam, de nagyon rosszul ébredtem. Végül nem kellett annyi, mert kb. öt perc múlva már magamnál voltam.
Első lépés: függöny elhúz, ablak kinyit. A nap... mondjuk, hogy süt - ez jó. Kilépve az erkélyre viszont azt éreztem, hogy hideg van - ez nem jó.
A reggeli nem csúszott, nagyon nem, de hát muszáj enni. Közben azon tanakodtunk, melyik lencsét tegyük be a napszemüvegbe. Sötét vagy sárga? Erika javaslatára a sárga mellett döntöttünk, és jól tettük. Ha más nem, úgy fog tűnni, mintha sütne a nap, mert minden sárga lesz. :)
Az aláöltözet kellett. Végül a rövidnadrág mellett döntöttem, de csak azért, hogy felkerülhessen a szép piros tape a térdemre.
Elindultunk a rajthoz. Hú, már jó sokan várakoztak. És jó sok ismerőssel akadtam össze. :)
Közben Évivel is megtaláltuk egymást, szegény rohamléptekben szerelte fel a tape-t rám (ezért innen is nagy és hálás köszönet, szupejó volt a tape!!!). Mindeközben a Pelso-sok elmentek, és a B szekció, ahonnan én is rajtoltam, ment előre. Áááááá! De még volt idő a rajtig.
És elindultunk.
Lassú rajt Zamárdiig. Aha, "lassú". Igazából fogalmam sincs, mikor hagytuk el Zamárdit.
Az első 40 km-t egy órán belül tettük meg.
Az elején csak pislogtam. biztos rossz a kilométerórám. Én nem tudok 36-tal menni. Bakker. 38. 43??? 43!
Kerestem valakit, akinek rápillanthatok az órájára, mert nem hittem el, hogy ennyi. És ha nem mér jól az óra, az nagy szívás lesz. Végre találtam egy srácot, akinél le tudtam olvasni. Nála is pont annyi volt, mint nálam. Bakkkkkkeeeeer! Csak úgy süvítek! :D :D
A második frissítőnél megálltam egy gyors töltésre, mert a víz az fogyott.
Beleszaladtunk egy sorompóba. Csak azt vettem észre, hogy a srácok ledobják a bringát, és mennek az út szélére. Aztán egy lány is, be az árokba. Leszálltam én is, ugyanis már a rajt pillanatában nagyon kellett pisilnem. És ciki, nem ciki, ez van. Mire emelkedett a sorompó, már újra nyeregben voltunk.
Tavalyhoz képest sokkal jobb volt most. Nem mentem sokkal jobbat a végére, csupán olyan 10-11 percet javítottam, de nekem érzetre sokkal jobb volt, legalábbis 160 km-ig mindenképpen. Simán elmentem ott, ahol tavaly vissza akartam fordulni. Sokkal jobban mentem síkon. Volt (sokszor...), hogy én húztam a bolyt, de ott is ment széllel szemben a 33-as tempó.
A hegyek viszont megfogtak. Fájós térddel nem jó hegyet mászni. És azt is éreztem, hogy fáradtak is a lábaim.
A lejtőket el mertem engedni. Suhantam lefelé 55-60-nal, sokkal gyorsabb voltam így, mint mások, akik tekertek lefelé. Csak rásimultam Mankára, és SVUNG! :)
Ami igazán fantasztikus érzés volt, hogy cirka három év után először éreztem azt, hogy teljes összhangban vagyok a bringámmal. Nyilván van hova fejlődni, nem azt mondom, de végre azt éreztem, hogy én irányítok, de "együtt dolgozunk". Figyeltem közben arra, hogy szép legyen a tekerés, mert abban lesz erő.
(És a rajt előtt megint kaptam pár dicséretet pasiktól, hogy szép a bringám. ♥)
A harmadik frissítő után megfogott újra egy piros lámpa. Megálltam, mert összevissza-forgalom volt. Egy srác jött utánam. Nagy mosolyogva közölte, hogy mekkora mázlista, hogy megfogott engem a lámpa, mert már lohol egy ideje, hogy utolérjen. Utána együtt mentünk egy jó darabon - vagyis jött utánam. ;) Aztán jött egy hosszú sík, engem meg berántott a gépszíj, és megpörgettem (utólag tudom, hogy ezt nem kellett volna, de olyan jól esett, szóval... megérte). Perceken át mentem 43-45-ös tempóval. Később lassítottam, hogy maradjon még erőm, de a srác már nem volt sehol.
Szóval 160 km. Addig nem volt igazán baj, az emelkedők valamennyire megfogtak, de nagytányéron ment mindegyik. Persze éreztem már a derekam, zsibbadt a kezem, és alaposan feltört a nyereg.
A kajálást úgy érzem, sikerült jól eltalálni, ittam is eleget, és most az iso-t sem felejtettem el.
De mentem tovább. Elfáradtam. Testileg. Nagyon. (Nyilván a hosszú tekerések hiánya miatt - tökéletesen tisztában vagyok ezzel.)
Innen már "érdekes" lett volna, ha valaki hallja a gondolataim. (B... meg... sose lesz már vége... Rohadék emelkedő.... De már csak cirka 35 km... Mit a f.... keresek én itt...) Szóval ilyenek.
Akarattyán kellett a kistányér, de egy szusszal felmentem. Utána már csak szeletelés volt. Az utolsó 3-5 km körül volt a legrosszabb. Akkor már tényleg nagyon szerettem volna, ha vége. Úgy értem, nagyon.
Szabadinál a partról jött fel két boly egymás után. Ott azért eldurrant az agyam. Világosnál levágták a hetes utat. Megspórolták a tekeresi emelkedőt. És ez annyiradeannyiranagyon gáz volt! Kit akarnak becsapni??? És abban a pillanatban nem értettem, minek csinálom ezt az egészet, mert vannak emberek akik egy nem-versenyen is képesek csalni... Végül úgy döntöttem, leszarom. Minek csinálom? Hát magamnak. Ennyi.
Siófok előtt a benzinkútnál egy srác tolta a bringáját (kb. két km-rel a cél előtt). Megkérdeztem tőle, minden rendben van-e. Mondta, hogy nincs baj, csak most kapott defektet, de ő már ki nem cseréli, inkább betolja. Na, igen, ez szívás lehet. Én se cseréltem volna...
A célra rákanyarodni már jobb volt. Láttam a végét, de igazán örülni nem tudtam neki, hogy őszinte legyek, mert csak a fáradtságot éreztem. Na, jó, meg némi megkönnyebbülést. Persze, hogy azon az úton még jött egy kis szembe szél, mert hát miért ne, nem fújt eleget még a pofámba eddig. Megnyomtam a végét, csakazértis', 33-mal "rongyoltam át" a célon.
Persze időmérés nem volt, tehát fogalmam sem volt, mennyi időt mentem.
Dávid addigra már réges-rég (6 óra 41 perc) benn volt. Mentem Évihez masszázsra (amiért ismét hálás köszönet!!!), és ők is ott voltak Erikával. Mikor meglátott, csak ennyit mondott: Már kezdtünk aggódni érted.
Fasza. :D
Pedig jobbat mentem, mint tavaly.
7 óra 27 perc, 3471 elégetett kalória, 147-es átlag pulzus.
Szóval igen. Vannak emberek, akik ezzel töltik a szombat délutánjukat.
Köszönöm mindenkinek a szurkolást, Dávidnak, hogy mégiscsak elmentem, Évinek, hogy összetákolt előtte és utána is. Erikának meg ezt (Dávid is ilyet kapott):
