Amikor az edző...

Felülsz a teremkerékpárra. Körbenézel. Veled szemben ismerős arcok, csillogó szemek. Vagy a lelkesedéstől - vagy az álmosságtól. :) Melletted a lejátszó. Benyomod a play gombot. Szürke fények vannak már csak a teremben. Az ablak nyitva, halkan jár a levegő. A zene elindul. A lábad is megindul. Szabályos körök, egyenletes tekerés...
Közben végignézel a termen: mindenkinek tényleg jól van-e beállítva a bringája, mindenki "itt" van-e, és mindenkivel váltasz egy üdvözlő pillantást, egy apró mosolyt. Itt vannak, figyelnek, hangolódnak.
Telnek a percek, melegednek az izmok, olajozódnak az ízületek, emelkedik a pulzus, kezded igazán jól érezni magad. De még csak most kezdődik...
Van az úgy, hogy órába mindent beleteszel. Úgy értem, MINDENt. Ülsz a bringán, érzed a zenét, összefogod, viszed magaddal a csapatot, és közben az egész edzésben úgy, ahogy vagy, teljesen, testestül, lelkestül benne vagy egészen.
Amikor kiadsz mindent magadból. Amikor odateszed magad a csapat elé: tessék, itt vagyok, ez vagyok én, ennyi vagyok, ez mind. Amikor minden egyes kiáltásodból felszakad valami. Valami belső erő. És ez az erő viszi végig az órát.
Amikor remegő lélekkel lépsz ki óra végén a teremből, mert érzed, hogy ez volt AZ.

Ilyen volt szombaton.
Köszönöm mindenkinek, aki ott volt. 

Ez volt a búcsúm a szombati óráktól (minden más marad!). :)
Visszaülök az iskolapadba, de hiányozni fognak a szombati órák. Mert azoknak valahogy olyan... ráérős, hétvégi hangulata volt...