Fordulópont

Először is, szeretném megköszönni a leveleket. :) Amivel felhívtátok a figyelmem arra, hogy el vagyok maradva az írással. :)
El bizony. Többször is nekiveselkedtem. És sok téma eszembe is jutott.
Most egyikről sem - és mindegyikről fogok írni...

*

Fordító
Ez az út, amin elindultam, elvezet valahová. Legalábbis vezet valamerre.
Ez az út visz Nagyatádra. Előtte még elvezet egy Balaton-körre. Elvezet a Kispesti Uszodáig és a Kopaszi-gátra. Elvezet a Velencei-tóra, meg a Pap-rétre. Elvezet emberekig, akik bekerülnek az életembe, és talán maradnak, talán nem.
És elvezet önmagam felé is.
Ez az út sokkal, de sokkal szélesebb, mint ahogy én azt gondoltam volna - mielőtt megtettem volna az első lépést ebbe az irányba.
Mi történik ezen az úton?
Az ember lánya lassan ráébred önmagára.
Egyszerre indultam el kifelé és befelé. A befelé út nehezebb. Fájóbb.
Önismeret. Önámítás leküzdése. Blokkok feloldása. Saját magam felszabadítása. Függetlenedés.

*

Amikor ezen az úton elindultam, nem gondoltam, hogy merre is fogok én valójában menni. Nem is tudtam volna még csak elképzelni sem.
Nem akarom ezt túl misztifikálni. Mert nem kell, és semmi értelme nincs.
Ez most csak nekem ilyen.

Mit jelent egy versenyre való felkészülés?
Születik egy döntés. (Miért?...)
Lesz hozzá egy terv. Merre kell indulni és hogyan?
Lesz hozzá egy háttér, támogatás. Jó esetben a felkészülés alatt az ember lányának az edzője végig kitart az ember lánya mellett, rosszabb esetben eltűnik, mint szürke szamár a lila ködben. ;)
Elkezdődik a készülés. Mindenféle edzés.
A felkészülés szervezéssel, átértékeléssel jár. Nem írom, hogy áldozat, mert nem érzem így. Még a kompromisszum sem jó erre. Nekem ez fontos, így kb. mindent ez alárendelek.
Aztán szép lassan alakulnak a dolgok. Meglesz az úszás, meglesz a bringázás, meglesz a futás.

És ott van az a bizonyos "Miért?".
Miért áll neki egy egyszerű földi halandó egy ilyen kihívásnak, ami egy profi triatlonosnak is baromi kemény meló?
És ez egy belső blokk.
Bennem.
Miért? Mert kompenzálok. Mert bizonyítani akarok. Mert kell. Nekem. De valóban ez kell-e?... Vagy így?
Rendbe kell ezt tenni.
Bizonyítani? Már senkinek nem akarok. Akinek szerettem volna - nincs értelme, mert... minek??? Az nem szeretet, ahol bizonyítgatni kell.
Kompenzálni? Naná. :D Egy egész életet.

*

Más.
Mostanában sokszor elém kerül ez a téma. Az étkezéssel kapcsolatosan - illetve mit kíván a szervezet?
Van ez a mondás, hogy a szervezet tudja, mire van szüksége, tudja, mit kíván. Jelzi, és azt kell neki adni.
Ez idáig rendben is van.
De hogy "kívánhat" a szervezet olyan "ételeket", amik nem jók a testnek????
És innentől a személyes véleményemet fejtem ki a dologgal kapcsolatosan. ;)
Saját tapasztalat, saját élmények, saját érzések.
Azt azért lehet tudni rólam, hogy alapvetően a paleolit étrendet követem, de nem vágom le a karom, ha lecsúszik egy Szamos marcipános barackos háromszög. :)
A paleolit étrend szerintem egy "tiszta" étrend. Nekem az volt az első tapasztalatom, mikor nekiálltam, hogy olyan könnyűnek és energikusnak érzem a testem. Nem húz le a finomított szénhidrát.
Na, de vissza az eredeti gondolathoz, mert nem a paleo-ról akarok írni, hiszen a témában sok könyvet lehet olvasni. Hát olvassátok! :) És használjátok. ;)
Figyeltem a testem működését. Figyelem a mai napig. Mi az, ami jó, mi az, ami nem. Így lehet kialakítani egy étrendet, egy életrendet. Próbálgatással. Persze legyen egy alapelv (nekem ez a paleo), de a többit azt fűzzük fel magunk szép sorjában.
Hogy mit kíván a szervezet? A tested nem tudja az megmondani, hogy kakaós csigát kíván vagy rántott húst. Ez már kizárólag a fejünkben létezik. Vagy ahogy a nagypapám szokta mondani: csak a szeme kívánja. :)
A saját tapasztalatom az, hogy (most már) meg tudom figyelni magamon, hogy a testem fehérjét vagy szénhidrátot kíván-e éppen - de ezen felül, hogy mit adok neki, az már az én döntésem.
Adhatok neki "fehérje" címszóval túró rudit vagy natúr csirkemellet; "szénhidrát" címszóval kakaós csigát vagy zabkását. Szerintem ez ennyire egyszerű. Minőségi váltás. Fejben.

Új terep

Megpróbáltam írni, de bacis lett a gépem. Ilyenkor kiábrándulok.
De most újra itt.

Tegnap futni voltam délelőtt. Új terepre mentem: Kopaszi-gát. Ajánlották. Nem is tudom, eddig miért nem mentem arrafelé... De most végre. És jó volt. Voltak mások is futni (csodalábú pasik ;)), szerencsére egyáltalán nem volt tömeg. (Remélem, ezután se lesz.)
Most pulzusmérő nélkül mentem. Direkt. Szabadon, jólesőn, korlátozás és szabályok nélkül akartam futni. Csak a futás élményéért. Csak magamnak-magamért.
Jól esett. 17 km. 1:50 körül. Az időt sem mértem pontosan, a track list alapján kb.
Futás közben, már a gáton láttam egy rószaszín Bianchi bringát lelakatolva az egyik beülős hely elé. Szép volt. Most sajnálom már, hogy nem készítettem róla képet, de ezért nem akartam megállni.

A futásélményeimen felbuzdulva gondoltam, benevezek a Vivicitta-ra. Aztán megtudtam, mennyi a nevezési díj... Köszi. Akkor inkább nem.

Szomorú, de nagyon úgy néz ki, új futócipőt kell vennem, mert ebben fáj a jobboldali belső talpél. Vagy még szokja a cigány a szántást. :D Meglátjuk. Nem esne most jól, ha venni kéne...

Ma úszás. Fáradt voltam. Túl két órán, két jó kis erősítésen, két nagyon jó csapattal.

Szóval úszás. A fáradtság ellenére ma valahogy mégis jól ment. Végre éreztem a levegőzést. Egy hossz gyors, egy hossz hát. Így ment le 40 hossz. Az utolsó 10-re egy sávval beljebb merészkedtem. Ez nekem megint egy előrelépés. Már nem érdekes, hogy van-e medenceszél. Megyek és kész. Jó volt. Úgy éreztem, ment volna még 10 hossz kényelmesen. Nem érdekes. Mára 40 volt a cél. 40 hossz kb. 40 perc alatt lett meg. Igen, még vasmacskával úszom. :)
Jövő hét vasárnapra 60 hossz a cél.

Most ennyi.
Álmos vagyok...

Zenét hallgatok...

Március 3. Itt a tavasz. Fény és fény. :)
Ilyenkor már nagyon szenvedés számomra a négy fal között maradni, és az ablakon át nézni a napsütést.
És írni kéne, mert hát vasárnap este van, blogíró-idő.
De nem megy igazán.
Tele vagyok érzéssel, gondolattal, de megfoghatatlanul cikáznak szerteszét a fejemben.
Zenét hallgatok. Ez most jó.

A hétvége szétcsapósra sikerült. Jólesően, holnapra izomlázasan.
Szombaton a délelőtt igazi punnyadással telt - ez volt az utolsó. Jövő héttől a délelőtt a bringázásé lesz. Délután két spinning, a második óra úgy láttam, "ejha" lett, jó kis brutál mix, jó kis brutál profil.
Aztán cross training Matyival.
Pár perccel később értem be, és azzal fogadtak a többiek, hogy még most menjek ki, mert még megtehetem. Ők már tudták a feladatok egy részét. Megijedtem. Ez van. Nincs mese, ha meg kell halni, hát akkor legyen.
Négy blokk, egyik jobb, mint a másik. A bicepszhez nagyképűen felszereltük a 10 kg-ot, aztán, mikor kiderült az ismétlésszám, jól át is szereltük 7,5-re. Azzal sem volt sokkal jobb. Viszont most van bicepszem. Érzem.
Péntek óta keményen belehajtottam a spinning edzéseimbe is, így a farizmom szintén erősen izomlázas.
Ma rányomtam még Andrásnál is egy tekerést, szerintem holnapra a vádlim és a hajlítóm is csatlakozik a partihoz. De ez jó. Kellemes(?) izomláz, érzem, hogy vagyok, érzem a munkát, érzem az izmaim, érzem az erőm.

Alakformálón - azt hiszem, mondhatom bátran - kissé bekattantam, és tesiórásra sikeredett a dolog. Ráadásul retro mix, 90-es évek. Azért úgy tűnt, tetszett a dolog. ;) Jó a csapat itt is nagyon.
Gerinctréningen éreztem, hogy néha tényleg sikerült ráhangolódnunk a gyakorlatokra. Szeretek olyan órát tartani, amikor nem csak a test és a szellem frissül fel, de fel tudjuk oldani a blokkokat. Ehhez persze bizalom kell és biztonság.

Úszás.
Hogy őszinte legyek, ma aztán egy hajszálnyi kedvem sem volt menni. Az a tudat nagyon sokat segített, hogy Nóri ott lesz, és vár rám. Ez most kellett.
Jó volt úgy úszni, hogy tudtam, ott van a mellettem lévő sávban, és együtt dolgozunk.
Ez, hogy nem vagyok egyedül ebben sem, hihetetlen nagy erőt ad.
Gyorssal kezdtem. Nem számoltam a hosszokat, mert hát ki bírja ezt követni??? :D
Éreztem egy idő után, hogy fáradok. És persze fel is b.sztam az agyam. Az én hülyeségem nyilván, erre - büszkén mondhatom - rá is jöttem. Az zavart, hogy én küzdök, meg nyomom, meg elfáradok, pulzus a kék égen, a felhők mellett, nem kapok levegőt, meg nem is folytatom.... És akkor ott van az a bácsi, aki épphogy csapkod a kezével, ráér, és halál jól érzi magát. Ez zavart. Hogy én nem tudom letenni a saját kis görcseim, és nem tudom egyszerűen csak élvezni a vízben levést.
Megpróbáltam lelassulni. Fejben, levegővel. Ez segített. De egy idő után elfáradtam.
Kicsi pihenő a medence szélén. Nézelődés. Néztem, ahogy Nóri úszik. Annyira természetesen mozog a vízben, jó volt nézni.
Mentem tovább. Háton folytattam. És onnantól már végig csak hát. Figyeltem a vizet, figyeltem a körülöttem lévő mozdulatokat. Figyeltem magam, és egyszer csak azt vettem észre, hogy úgy ki tudtam kapcsolni a fejem, a gondolataim, mint bringa vagy futás közben. EZ AZ. Ezt az érzést kerestem.
A hátúszás - úgy érzem - jól megy.
Valami.
Aztán úgy döntöttem, ha másképp nem, hát így fogom leúszni a 3,8-at. Valószínű, nem leszünk ezzel sokan, de kit érdekel?

Új hét, az edzés folytatódik. És most már nem állok meg Nagyatádig. :) Vége a kehes időszaknak, feltöltöm magam vitaminnal, energiával. Ezek a pici, apró sikerélmények visznek előre. És néhány olyan ember, akik itt vannak mellettem. Nem kell több. Ennyi elég.