Ez most ilyen

Nagyon sokszor akartam leülni, hogy folytassam az írást. De nem ment. Nem volt egyszerű most sem leülni, és felvenni azt a bizonyos fonalat...
Az elmúlt hónapokban sokszor köszönt vissza valahonnan a múltból egy-egy bejegyzés, és annak a hatása.
Azért írom és írtam eddig is, mert szeretnék "erőt" adni. Szeretném, ha elhinnéd, hogy ami kipattant a fejedből, azt képes vagy megvalósítani.

Már eddig is bejártam egy utat, ami talán egy igazi sportoló szemében kicsiség (értsd: lóf@sz), de nekem, egyszerű földi halandónak egy fantasztikus utazás, eredményekkel, fejlődéssel.
Pár éve még egész más köveken koptattam a cipőm talpát, és most... Igen, most mi is van?
Nem írok a céljaimról, mert nem az a fontos, én mit szeretnék. Az a fontos, hogy vannak. Van hozzá egy tervem, egy térképem, és vannak mellé emberek, akik segítenek (vagy épp akadályoz-ná-nak) a haladásomban.

Miért pont most?
Oké, persze, mondhatnám azt is, az év végére értünk, vess számot magaddal, mit értél el a tavalyi "fogalmaid" közül. De nem mondom. Nincs értelme. Ne ragadj be a múltadba, ne ragadj be a kudarcaidba, a meg nem valósított (és valószínűleg valószerűtlen) fogadalmaidba...
Engedd el a múltat. Engedd el a görcsöket.
Ülj le egy pillanatra, és képzeld el, mit tennél, ha nem számítana a pénz...

Pár éve foglalkozom edzések vezetésével. Szeretem a munkám. Nem csinálnék mást. Ez az életem. Akkor is, ha nem mindig egyszerű. Meg kell (kéne?) felelni a külső elvárásoknak. Meg kell felelni? Megpróbáltam. Útközben elvesztettem azt, hogy jól érezzem magam. Csorbát szenvedett a női mivoltom (amit meglehetősen nehéz ám helyre csiszolni). Megrepedt az önbizalmam.
Aztán elgondolkodtam.
Egy kedves barátom feltette a kérdést: mit csinálnék, ha nem számítana a pénz? (Köszönöm neki az ébresztőt!)
Csak egy pillanatig gondolkodtam. EZT csinálnám, amit most. Órákat tartanék. Edzenék, futnék és bringáznék. Tanulnék. Elmennék versenyekre. És persze utazni is szeretnék... ;)

Tudatosítottam magamban, hogy csak olyan dologgal foglalkozzak, amit szeretek. És szeressem, amit csinálok. Lehet, hogy ez most hülyén hangzik, de az ember lányának vannak mélypontjai...

Hogy jön ez a célokhoz?
Rájöttem, hogy sokszor tűzök ki (bár remélem, ez lassan múlt idejű lesz...) olyan célokat, amiket nem én akarok igazán belülről, csupán meg akarok felelni egy külső elképzelésnek, vagy megmutatni valakinek, hogy b+, csakazértsincsigazad. Rájöttem erre, és elengedtem.
Annyira kevés az az idő, amit saját magunkra tudunk fordítani, miért akarnánk másoknak megfelelni? Főleg, ha bármit is tennék, az úgy sem lenne jó.

Találj néhány nyugodt percet, és gondolkodj el.
Van-e olyan szeletkéje az életednek, ami "csak a tiéd"? Amit teljes lelkeddel végzel, amiben elmerülsz, amiben feloldódsz?
Persze, nem kell, hogy ez a sport legyen. De legyen valami, bármi.
Ha nem sportoltál sosem, gyere, és próbáld ki. A sporton belül is annyiféle irányzat van, akár még itt is megtalálhatod magad.
Találj valamit, ami teljessé tesz. Ne a környezeted másold, ne az "elvárásokra" figyelj. Az az igazság, hogy aki elvárásokkal közeledik feléd, mindig talál majd kifogást benned. Engedd el. Hadd menjen. A te utad fölfelé, előre vezet.
Engedd el a múltad. Ha akarsz valamit, tegyél érte. Lépj ki a kényelemből, lépd át a fájdalmaid, a félelmeid. Indulj el.
És ne feledkezz meg arról, hogy néha igenis meg kell állni. Pihenni, ránézni az útra, amelyen jársz, hogy még mindig örömmel teszed-e? Meg kell állnod, és végiggondolnod: mit csinálnál, ha nem számítana a pénz? :)

Balaton Maraton 2014

Beneveztem.
2014. 05. 31.
Sokat gondolkodtam rajta, kell-e ez nekem vagy sem... Aztán egy szép napon felszívtam magam, és beneveztem. Ide is, a Tour de Velencei-tóra is, meg még pár másik versenyre, de nem csak bringára, futásra is.

A Velencei-tó kör után viszont már nem voltam benne biztos, hogy megyek Balatont tekerni, mert a térdem gyári hibája ismét rendetlenkedett... :(

Még szerdán sem volt biztos, hogy indulok.
Aztán nem volt más lehetőségem. :D Köszi, Dávid. ;)

Rápihenni semmit nem tudtam. A térdem fájt.
Csütörtök este Mankapucolás, felkészülés mindenféle időjárási jelenségre. Az előjelek nem kedveztek, de hát nem volt mit tenni. A hideg, a meleg, az eső és a szél "csak" körülmény.

Péntek.
Hajaj. Pakolás. Upsz. Nincs pótbelsőm. Kellemetlen. Persze, nem kell, mert úgysem lesz defektem, de azért na. Sebaj. Veszek Siófokon.
Hosszúnadrág, rövidnadrág, aláöltözet, két mez, zokni, cipő, kompressziós szár, esőkabát, útikaja, iso, pulzusmérő.... mi kell még....? Bringás fülbevaló! :D A "kabalám" - ha lehet ilyet mondani.
Megvan minden.
Erika és Dávid pikk-pakk jöttek, és profi módon felszerelték Mankát Misi mellé. Megígérték, hogy nem fogjuk elhagyni Mankát. És így is lett.
Amint megérkeztek, kezdett az egész valósággá válni.

Útközben már ment némi latolgatás. Milyen lesz idő, hol lesz a rajt, meg egyébként is. Azért jól kéne beérni.
Vagyis be kéne érni. Ehh. Csak menjünk körbe.
Oké, hogy voltam tavaly. De minden verseny más. Még akkor is, ha már valamennyire ismered a pályát. A körülmények mások, meg az emberek, és mi magunk. Bármi történhet. 200 km-en és 60 km-en is.

A szállásunk szuper volt. Ilyen:

Hát, ha még jó idő is lett volna!
Érkezés után - még mielőtt berobbantottuk volna a szobákat bringás felszereléssel - elmentünk felvenni a rajtszámot és a mezt. És azzal is végeztünk pikk-pakk.

Verseny előtt tésztaparti. Tehát olasz étterem és pizza. Utána meg fagyi. Mert bár már kb. kidurrantunk, de biztos, ami biztos. (Aminek az lett az eredménye, hogy teli hassal nem tudtam aludni... Hát persze...)
Nagyon gyorsan elment a péntek délután és este lett belőle. Utolsó bringacsekkolás, fék, nyereg, nyomás, aztán hamar fellőttük a pizsit.

Szombat.
Az óra 7-kor csörgött. Átállítottam még egy negyed órával későbbre, ilyet nem szoktam, de nagyon rosszul ébredtem. Végül nem kellett annyi, mert kb. öt perc múlva már magamnál voltam.
Első lépés: függöny elhúz, ablak kinyit. A nap... mondjuk, hogy süt - ez jó. Kilépve az erkélyre viszont azt éreztem, hogy hideg van - ez nem jó.

Lassan a többiek is ébredeztek.
A reggeli nem csúszott, nagyon nem, de hát muszáj enni. Közben azon tanakodtunk, melyik lencsét tegyük be a napszemüvegbe. Sötét vagy sárga? Erika javaslatára a sárga mellett döntöttünk, és jól tettük. Ha más nem, úgy fog tűnni, mintha sütne a nap, mert minden sárga lesz. :)
Az aláöltözet kellett. Végül a rövidnadrág mellett döntöttem, de csak azért, hogy felkerülhessen a szép piros tape a térdemre.
Elindultunk a rajthoz. Hú, már jó sokan várakoztak. És jó sok ismerőssel akadtam össze. :)
Közben Évivel is megtaláltuk egymást, szegény rohamléptekben szerelte fel a tape-t rám (ezért innen is nagy és hálás köszönet, szupejó volt a tape!!!). Mindeközben a Pelso-sok elmentek, és a B szekció, ahonnan én is rajtoltam, ment előre. Áááááá! De még volt idő a rajtig.

Visszamentem a helyemre, ahol addig Anita és Dávid őrizte a bringámat. Kb. 8 perc volt a rajtig. Pulzus: 92, 98, 112... Bakker. Menjünk mááááár!!!!
És elindultunk.
Lassú rajt Zamárdiig. Aha, "lassú". Igazából fogalmam sincs, mikor hagytuk el Zamárdit.
Az első 40 km-t egy órán belül tettük meg.
Az elején csak pislogtam. biztos rossz a kilométerórám. Én nem tudok 36-tal menni. Bakker. 38. 43??? 43!
Kerestem valakit, akinek rápillanthatok az órájára, mert nem hittem el, hogy ennyi. És ha nem mér jól az óra, az nagy szívás lesz. Végre találtam egy srácot, akinél le tudtam olvasni. Nála is pont annyi volt, mint nálam. Bakkkkkkeeeeer! Csak úgy süvítek! :D :D

És mint kiderült, az elején voltam. A legelején. Nem sokkal ment előttünk a felvezető rendőr. Szuperjó érzés volt. Együtt menni a tömeggel, az elejével(!!!), egy olyan 50-60 km-ig. Aztán lassan bolyokba rendeződtünk, 35-38-as tempóval. Szembe széllel. Ja, igen. Szél az volt. És én fáztam is, az első 2,5-3 órában.
A második frissítőnél megálltam egy gyors töltésre, mert a víz az fogyott.

Beleszaladtunk egy sorompóba. Csak azt vettem észre, hogy a srácok ledobják a bringát, és mennek az út szélére. Aztán egy lány is, be az árokba. Leszálltam én is, ugyanis már a rajt pillanatában nagyon kellett pisilnem. És ciki, nem ciki, ez van. Mire emelkedett a sorompó, már újra nyeregben voltunk.

Tavalyhoz képest sokkal jobb volt most. Nem mentem sokkal jobbat a végére, csupán olyan 10-11 percet javítottam, de nekem érzetre sokkal jobb volt, legalábbis 160 km-ig mindenképpen. Simán elmentem ott, ahol tavaly vissza akartam fordulni. Sokkal jobban mentem síkon. Volt (sokszor...), hogy én húztam a bolyt, de ott is ment széllel szemben a 33-as tempó.
A hegyek viszont megfogtak. Fájós térddel nem jó hegyet mászni. És azt is éreztem, hogy fáradtak is a lábaim.
A lejtőket el mertem engedni. Suhantam lefelé 55-60-nal, sokkal gyorsabb voltam így, mint mások, akik tekertek lefelé. Csak rásimultam Mankára, és SVUNG! :)

Ami igazán fantasztikus érzés volt, hogy cirka három év után először éreztem azt, hogy teljes összhangban vagyok a bringámmal. Nyilván van hova fejlődni, nem azt mondom, de végre azt éreztem, hogy én irányítok, de "együtt dolgozunk". Figyeltem közben arra, hogy szép legyen a tekerés, mert abban lesz erő.
(És a rajt előtt megint kaptam pár dicséretet pasiktól, hogy szép a bringám. ♥)

A harmadik frissítő után megfogott újra egy piros lámpa. Megálltam, mert összevissza-forgalom volt. Egy srác jött utánam. Nagy mosolyogva közölte, hogy mekkora mázlista, hogy megfogott engem a lámpa, mert már lohol egy ideje, hogy utolérjen. Utána együtt mentünk egy jó darabon - vagyis jött utánam. ;) Aztán jött egy hosszú sík, engem meg berántott a gépszíj, és megpörgettem (utólag tudom, hogy ezt nem kellett volna, de olyan jól esett, szóval... megérte). Perceken át mentem 43-45-ös tempóval. Később lassítottam, hogy maradjon még erőm, de a srác már nem volt sehol.

Szóval 160 km. Addig nem volt igazán baj, az emelkedők valamennyire megfogtak, de nagytányéron ment mindegyik. Persze éreztem már a derekam, zsibbadt a kezem, és alaposan feltört a nyereg.
A kajálást úgy érzem, sikerült jól eltalálni, ittam is eleget, és most az iso-t sem felejtettem el.

A negyedik frissítőnél megálltam (Ez volt 160 km-en). Itt már fejben kellett főleg, de a vizem is elfogyott. Itt már minden fájt. Leszállni a bringáról fáj, kiegyenesedni fájt, és nagyon fájt visszaülni. És fájt a tudat, hogy Akarattya még előttem van. Meg a tekeresi emelkedő...
De mentem tovább. Elfáradtam. Testileg. Nagyon. (Nyilván a hosszú tekerések hiánya miatt - tökéletesen tisztában vagyok ezzel.)
Innen már "érdekes" lett volna, ha valaki hallja a gondolataim. (B... meg... sose lesz már vége... Rohadék emelkedő.... De már csak cirka 35 km... Mit a f.... keresek én itt...) Szóval ilyenek.
Akarattyán kellett a kistányér, de egy szusszal felmentem. Utána már csak szeletelés volt. Az utolsó 3-5 km körül volt a legrosszabb. Akkor már tényleg nagyon szerettem volna, ha vége. Úgy értem, nagyon.

Szabadinál a partról jött fel két boly egymás után. Ott azért eldurrant az agyam. Világosnál levágták a hetes utat. Megspórolták a tekeresi emelkedőt. És ez annyiradeannyiranagyon gáz volt! Kit akarnak becsapni??? És abban a pillanatban nem értettem, minek csinálom ezt az egészet, mert vannak emberek akik egy nem-versenyen is képesek csalni... Végül úgy döntöttem, leszarom. Minek csinálom? Hát magamnak. Ennyi.

Siófok előtt a benzinkútnál egy srác tolta a bringáját (kb. két km-rel a cél előtt). Megkérdeztem tőle, minden rendben van-e. Mondta, hogy nincs baj, csak most kapott defektet, de ő már ki nem cseréli, inkább betolja. Na, igen, ez szívás lehet. Én se cseréltem volna...

A célra rákanyarodni már jobb volt. Láttam a végét, de igazán örülni nem tudtam neki, hogy őszinte legyek, mert csak a fáradtságot éreztem. Na, jó, meg némi megkönnyebbülést. Persze, hogy azon az úton még jött egy kis szembe szél, mert hát miért ne, nem fújt eleget még a pofámba eddig. Megnyomtam a végét, csakazértis', 33-mal "rongyoltam át" a célon.
Persze időmérés nem volt, tehát fogalmam sem volt, mennyi időt mentem.

Dávid addigra már réges-rég (6 óra 41 perc) benn volt. Mentem Évihez masszázsra (amiért ismét hálás köszönet!!!), és ők is ott voltak Erikával. Mikor meglátott, csak ennyit mondott: Már kezdtünk aggódni érted.
Fasza. :D
Pedig jobbat mentem, mint tavaly.
7 óra 27 perc, 3471 elégetett kalória, 147-es átlag pulzus.

Szóval igen. Vannak emberek, akik ezzel töltik a szombat délutánjukat.

Köszönöm mindenkinek a szurkolást, Dávidnak, hogy mégiscsak elmentem, Évinek, hogy összetákolt előtte és utána is. Erikának meg ezt (Dávid is ilyet kapott):

 

És egy másik történet itt, Davez élményei.

Meskete

Egyszer réges-régen élt egy kicsianikó, aki általános iskolában rettegett a testnevelés óráktól...
Egy aprócska faluba jártam iskolába, ahol nem volt tornaterem. A tesiórákat a tanteremben szenvedtük végig. Szünetben ott öltöztünk át, majd széttoltuk a padokat, behoztuk a terembe a tornaszekrényt, zsámolyokat, szőnyeget, a kabátok alól a padokat, és jól összeporoltuk a termet.
Nem tudtam magas ugrani, szekrényt ugrani, béna voltam a kislabda dobásban - szóval úgy általában tesiből.
Egyedül futni szerettem. Abban sem voltam jó, de szerettem.
Oda nem kellett ügyesség. Oda nem kellett született tehetség. Oda csak annyi kellett, hogy teszem egyik lábam a másik után... és megpróbálok levegőt venni.
Egy kegyelem-hármassal sikerült végigcsinálni az általános iskolát.
Középiskolában már más volt. Ott abba a csapatba tartoztam, akikkel már nem is foglalkozott a tanár, így a legtöbb órát tollasozással töltöttük.
Amikor jelentkeztem a tanítóképzőre, a gyakorlati vizsgák között volt tesi felvételi is. Az egyik kötelező gyakorlat a kézállásba lendülés volt. Rengeteget gyakoroltam. Nem tudtam (=nem mertem) fellendülni. A felvételi előtti nap annyira beállt a lendítő lábamon a farizmom, hogy egy tíz centit sem bírtam rajta emelni, nemhogy lendülni.... Iszonyúan fájt, potyogott a könnyem. Mindegy, valahogy sikerült a vizsga...
Aztán jött a főiskola. Minőségi váltás - egész más hozzáállású tanárokkal. Az első tesiórán megbántam, hogy nem testnevelés műveltségi területre mentem. Nem azért, mert hirtelen tehetséges lettem, hanem mert ráébresztettek arra az ottani oktatók, hogy ez nem csupán erről szól.

Miért is írtam ezt most le? :)
Nem mintha olyan érdekes lenne, csak kellett egy kis bevezető.

Volt egy célkitűzésem nemrégiben. Apró cél, a jógához kapcsolódóan. Mostanában kitűzök ilyeneket magam elé: egy-egy új póz tanulása, gyakorlása - olyan, ami eddig lehetetlennek tűnt számomra.
A legutóbbi a skorpió volt.
Úgy voltam vele, hogy na, majd nemsokára nekiállok gyakorolgatni. Valahogy.
Ez egy gyönyörű, de már ránézésre is brutál nehéz gyakorlat.

Ma stretching után egy kicsit ott maradtunk még gyakorolgatni. Elmondtam a csajoknak, hogy ez az a gyakorlat, amit nagyon szeretnék megcsinálni. Erre Dóri lement a szőnyegére, aztán felment a falra, és megcsinálta. Hát igen, de ő erős. És hajlékony...
Nem hagyott nyugodni a dolog, hogy csak azért nem tudom még megpróbálni sem, mert nem tudok (=nem merek) fellendülni. Mi történhet? Semmi. A hülyeség csak a fejemben van.
Mikor kiment mindenki a teremből, odahúztam a szőnyegem a legstabilabb falhoz - és másodszorra sikerült fellendülnöm. Hoppá. :) Ez nem is olyan vészes... Bakker. Innen már nem volt nehéz (persze még a fal segítségével) összehozni a skorpió-kezdeményt. Na, jó, nem teljesen igaz, mert amúgy baromi nehéz még így is megtartani... :D
És igen. Büszke vagyok magamra.

Viszont elgondolkodtam ezen. Mennyi olyan dolog van, amit csak azért nem csinálunk, mert azt hisszük, nem vagyunk rá képesek...
Le kell tenni ezeket a korlátokat, és meg kell próbálni.
Nem azt mondom, hogy elsőre sikerülni fog. Nekem sem sikerült, ez még baromi messze van az "igazi" skorpiótól. De miért ne? Sokkal több van bennünk, mint gondolnánk...