Mese a kislányról, aki csillámunikornis akart lenni

Egyszer volt, hol nem volt, tán nem is olyan rég, kerek erdő, zöld mező szélén állt egy nagy udvaros ház. Ebben a házban lakott egy copfos kislány. Vidám volt, szerette a pörgős szoknyákat, a kopogós cipőt (de csak ha fényes vagy csillogós volt), és szeretett szaladgálni, jönni-menni, világot felfedezni. 

Ha megkérdeznék tőle, mi a legszebb emléke gyermekkorából, azt mondaná: az, amikor a nagypapájával kirándulni mentek az erdőbe, és volt szalonnasütés is, meg minden, vagy az, amikor az apukájával haaaaatalmas kerékpár túrákat tettek.

A kislány nagyon szeretett mozogni, legalábbis, míg kicsi volt. Az volt az álma, hogy egyszer majd főállású Utazó lesz, és hozzámegy David Attenborough-hoz. Aztán persze, ahogy az élet szokta, másképp hozta a dolgok sorát. 

A kislány iskolás lett. Nagyon szeretett mozogni, szaladgálni – aztán eljött a rettegett testnevelés órák kora, és mindez szép gyorsan szerte is foszlott. Szekrényugrás. Bukfenc a szekrényen. Magasugrás. Távolugrás. Mindenféle ugrás. Molnár-kör, időre. Meg a másik-kör, időre. Röplabda. Kosárlabda… Azt mondták neki, csinálni kell, mert jegyre megy. De hogyan kell csinálni, és miért jó, azt soha senki nem mondta el. 

És a kislány elkezdte nem szeretni. Mert ügyetlen volt. Mert lassú volt. Mert annyira akart futni, hogy nem kapott levegőt. És szúrt. Az oldala nagyon szúrt. És hiába szaladt teljes szívéből, nem volt elég a jó érdemjegyhez.

Rájött arra, bárhogy is küzd, nem értékelik. Bárhogy is szeretné megtanulni, nem tudja, hogyan.

Egy idő után félt bemenni a testnevelés órára. Pedig szíve mélyén mindig is mozogni szeretett volna. 

A kislány cseperedett tovább, középiskolás lett. Ott aztán folytatódott mindez. Majdnem. A legtöbb órán az ügyesek csinálták a tananyagot, az ügyetlenek vagy akármilyenek, meg amit akartak. A kislány akkoriban sokat tollaslabdázott. Egészen addig, amíg a sokadik tollaslabda is felragadt a tornaterem tetején futó állványzatra. Na, onnantól kezdve nem tollasozhattak. 

Aztán egyszer csak esti programként lehetett járni aerobikra. Oda, a középiskola kisebbik tornatermébe. A kislánynak felcsillant a szeme, a többiek persze nem értették, miért sanyargatja magát iskolaidőn kívül ezzel a bolondsággal. De ő élvezte. Minden egyes fájdalmas, izomlázas, nehéz percét. Talán, talán… talán itt vetődött el a magja annak, hogy ő is igazi csillámunikornis szeretne lenni. Meg persze David Attenborough felesége. 

A kislány cseperedett tovább, főiskolás lett. Ott aztán feje tetejére állt a világ! 

A kislány rájött arra, hogy egész világok zárulhatnak be, omolhatnak össze – vagy nyílhatnak meg, ha jó a TANÁR (igen, csupa nagybetűvel). Fantasztikus emberek tanították őt. És elérkezett az is, amikor ő kapta egy feladatra a legjobb jegyet. Tesiből. Oké, hogy gimnasztikai rajzírás volt a feladat, de akkor is! 

Ott is volt szekrényugrás. Meg magasugrás. Meg távolugrás. Meg mindenféle ugrás. Meg futás. Meg úszás. Meg röplabda. És még kosárlabda is. Azt mondták neki, jegyre megy. De azt is elmondták, hogyan kell csinálni, és miért jó. És amikor a kislány ügyetlenül ugyan, de odafigyelve, teljes szívéből tette a dolgát, megjutalmazták érte.

És valójában innen indult. 

Hajnalban kelt, hogy még az órái előtt úszni mehessen. A nénikkel. A télen is csak egy buborékkal lefedett medencébe. Késő este ért vissza kollégiumba, hogy kick boksz aerobikra járhasson a világbajnok sportoló lányhoz. És fájt. Jaj, de nagyon fájt! 

A kislány cseperedett tovább, dolgozni kezdett, és fitneszterembe járt. Azokhoz az emberekhez, akik aztán a munkájukkal, személyiségükkel, egész lényükkel példaként jártak – és járnak mai napig előtte.

És ekkor már tudta: ő is csillámunikornis lesz!

Keményen edzett, majd keményen tanult. Az első óráit már a képzés alatt megkapta. Igaz, másfél-két órát kellett érte utaznia. Csak oda. Telt az idő, és már egyre kevesebbet kellett utaznia. És egyre többen jártak az órára. Tudta, hogy jó helyen van, és tudta, hogy egyre jobb és jobb lehet. 

A kislány cseperedett tovább, és egy évvel a pályakezdése után egy versenybringás társaság tévedt be az órájára – és ott is ragadtak. Ők volt azok, akik elhitették vele, hogy bármire képes. Akár még kerékpározni is. 

A kislány álmodott egy nagyot: megvette hát Mankát, aki a kerékpárja lett. Jóban, rosszban. Eleinte persze csak rosszban, de aztán összeszoktak és egyre jobb lett. Igaz, nem bringás alkat, de egész lényével a sportnak él. 

A kislány megállt egy pillanatra. Visszanézett, honnan indult. Visszanézett a harcaira, a tévutakra, a kudarcokra, és a sikerekre. Az emberekre, akiket megismert, akik inspirálták, és azokra, akik kritizálták és fájdalmat okoztak neki. Egy olyan élet birtokosa, amit érdemes élni. Szereti a munkáját, szereti az életét, szereti azt, ahol éppen van.

Pedig nem lett belőle csillámunikornis.

És még David Attenborough sem vette feleségül.

Az első 48 perc

Húha.
Az előző bejegyzés rekordot döntött. Még 24 óra sem telt el, és már 394 megtekintést jelez.
Köszönöm az érdeklődést, hogy olvastok, remélem, a későbbiek során sem leszek (nagyon) unalmas.

Szóval az első 48 perc.
Futni voltam. Bevallom, erősen bennem volt a para, hogy nagyon rossz lesz.
A szülés után kb. 2-3 hónappal kezdtem el "komolyabban" edzeni (nyilván a körülményekhez képest). Az első futások nagyjából olyan 200 méteres távok voltak, és őszintén mondom, közben azt kívántam, inkább lőjenek le. :D Annyira rossz volt, annyira nehéz volt, nem ment, nem esett jól.
Rossz volt visszagondolni arra, hogy terepen, félmaraton távokkal hagytam abba a futást.
Hova tűnhetett minden?...

Így aztán ma kicsit félve attól, hogy a nulláról fogok indulni, de futócipőt húztam, miután a Mókamester ágyba került - mert hát fogynak a napok.
Zene a fülbe, mert az aszfaltra nekem kell (Interstellar, mi más...).
Micsoda meglepetés! Ez fáj. Ez ég. Ez nem jó.
A levegővel nem volt gond, figyeltem rá. A futótempó gyökkettő, ahogy az alapozáshoz kell. De a bokám merem, a lábszáram és a vádlim beállt. Egy jó negyed óra kellett, mire oldott a feszülés.
Türelem. Befelé figyelés. Elengedés.

Az első futásom 48 perc lett. Folyamatos, könnyed kocogás, ez sikerélmény volt. Leküzdve az első (végtelennek tűnő) percek kényelmetlenségét, élveztem, hogy futok, hogy zenét hallgatok, hogy kiürülnek a gondolataim, és csak teszem egyik lábam a másik után.
És bár csak 48 perc volt, mégis büszke voltam magamra, amikor visszaértem a bejárati ajtónk elé.

Évekbe telt, de megtanultam azt, hogy élvezzem a mozgást, hogy ne zavarjon, ha valaki megelőz, épp nem úgy megy, ahogy pl. két nappal korábban. Nem akarok senkivel és semmivel versenyezni. Meg akarom csinálni az adott távot, a kitűzött célt, körbeérni, és büszkének lenni. Ennyi elég.

Tudatosság és Főnix, avagy a blog újraéled hamvaiból

Tudatosság
Motivációk, célok, miértek.
Egy év. Ez van most előttem. Ezt az egy évet igyekszem újra papírra vetni, olvassátok szeretettel.

Július 27-ét írtunk (igen, meglehetősen friss az élmény), ami egy fordulópont volt az életemben. Fél éves lett a kisfiam, és nyilván nem véletlenül, sikerült kitűznöm (vagyis bevillant, és belém égett) a jövő évi célomat.
Sok minden változott ez alatt a fél év alatt. Leginkább én (és ez már rám is fért). :) Tanulom a türelmet, tanulom a következetes kitartást, a tudatosságot. Tanulok példa lenni. És példa csak akkor lehetek, ha követhető vagyok.

Azt (is) szeretném, hogy lássa Noel, hogy a sport jó. A kitűzött célokért meg kell dolgozni, és érdemes dolgozni értük, mert meglesz az eredménye. Azt szeretném, ha megtanulná, hogy büszke legyen magára és az elért eredményire. Azt szeretném, ha megtanulna küzdeni az álmaiért. És megtanulná elérni azokat.
És ha ezt szeretném, akkor nekem (nekünk) kell ilyennek lennem, mert a példa mi vagyunk előtte.
És ez jó. Szeretem ezt a fajta motivációt. Sokat tanultam tőle, általa.

Így aztán álmodtam egy nagyot, egy nagyon-nagyot!

Restart
Ma megkezdtem a felkészülést a jövő évi versenyszezonra.
Vagyis... az augusztustól novemberig tartó időszak az alapozás alapozása lesz - mert hát na... a terhesség után újra kell építeni a... gyakorlatilag mindent. :D

Az elkövetkező év kalandjairól, sikerekről, mély- és még mélyebb pontokról olvashattok majd. Szóval, ahogy eddig is.
Talán lesz, akiben ezek a sorok indítanak el változást. Talán eltűnik az összes olvasóm...

Kellett egy cél. Egy olyan cél, ami belülről hajt, éget, perzsel, ami egészen a rajtvonalig (onnan meg a célba) visz majd. Amitől napok óta nem alszom, amitől összeszorul a torkom. Ez kellett már, ez hiányzott.
És a legszebb az egészben, alakul a csapat. Közös készülés, közös élmények. Együtt vágunk neki az útnak.