Az első 48 perc

Húha.
Az előző bejegyzés rekordot döntött. Még 24 óra sem telt el, és már 394 megtekintést jelez.
Köszönöm az érdeklődést, hogy olvastok, remélem, a későbbiek során sem leszek (nagyon) unalmas.

Szóval az első 48 perc.
Futni voltam. Bevallom, erősen bennem volt a para, hogy nagyon rossz lesz.
A szülés után kb. 2-3 hónappal kezdtem el "komolyabban" edzeni (nyilván a körülményekhez képest). Az első futások nagyjából olyan 200 méteres távok voltak, és őszintén mondom, közben azt kívántam, inkább lőjenek le. :D Annyira rossz volt, annyira nehéz volt, nem ment, nem esett jól.
Rossz volt visszagondolni arra, hogy terepen, félmaraton távokkal hagytam abba a futást.
Hova tűnhetett minden?...

Így aztán ma kicsit félve attól, hogy a nulláról fogok indulni, de futócipőt húztam, miután a Mókamester ágyba került - mert hát fogynak a napok.
Zene a fülbe, mert az aszfaltra nekem kell (Interstellar, mi más...).
Micsoda meglepetés! Ez fáj. Ez ég. Ez nem jó.
A levegővel nem volt gond, figyeltem rá. A futótempó gyökkettő, ahogy az alapozáshoz kell. De a bokám merem, a lábszáram és a vádlim beállt. Egy jó negyed óra kellett, mire oldott a feszülés.
Türelem. Befelé figyelés. Elengedés.

Az első futásom 48 perc lett. Folyamatos, könnyed kocogás, ez sikerélmény volt. Leküzdve az első (végtelennek tűnő) percek kényelmetlenségét, élveztem, hogy futok, hogy zenét hallgatok, hogy kiürülnek a gondolataim, és csak teszem egyik lábam a másik után.
És bár csak 48 perc volt, mégis büszke voltam magamra, amikor visszaértem a bejárati ajtónk elé.

Évekbe telt, de megtanultam azt, hogy élvezzem a mozgást, hogy ne zavarjon, ha valaki megelőz, épp nem úgy megy, ahogy pl. két nappal korábban. Nem akarok senkivel és semmivel versenyezni. Meg akarom csinálni az adott távot, a kitűzött célt, körbeérni, és büszkének lenni. Ennyi elég.