Felébredés

Úgy kell csinálni, hogy jó legyen.
Város, rohanás, túlszervezés, ígéretek, elfelejtés, lemondás, túlélés.

Városban élni nem szeretek. Sosem szerettem. Sok itt az ember, és elfolyik minden. Nincs se tér, se idő élni.
Rohanás. Az egész életem - már jó pár éve - erről szól. Egyik helyről a másikra, egyik teremből a másikba.
Túlszervezés. Órák, edzések, találkozók, miegymás. Pihenés???
Ígéretek. No, ez más tészta.
Elfelejtés. Én is, engem is.
Lemondás. Áldozatok - no, de minek az oltárán?
Túlélés.

Há. Ez most mi?
Talán nemsokára világos leszek. :))))
Vagy nem. Nálam sose lehet tudni.

Kisütött a nap, és egyszer csak - végre már - tavasz lett. Azóta is várom, hogy ezt a fák is észrevegyék, és végre levelet bontsanak.

Az elmúlt év nálam a folyamatos változások időszaka.
A tavasz a jelek szerint pedig a felébredésé. És a megállásé.

Szeretem a munkám. Sikeresnek érzem magam benne. Sikeresnek érzem magam, mert olyan emberek vesznek körül, akikkel jól érzem magam, akikkel együtt tudunk gondolkodni, akikkel együtt tudunk előre haladni, fejlődni, és akiktől tanulni tudok.
Jó helyen vagyok.
A munkám, és így az életem része: emberek.
Emberekkel foglalkozom, másokkal foglalkozom.
Ez jó.

Ráébredni arra, hogy magammal viszont nem - hát, kevésbé jó. :)
A tavasz nekem a felébredést hozta, a megállást - és az időt.
Időt arra, hogy megálljak. Hogy szánjak IDŐt arra, ami fontos, vagy éppen nem fontos, de kellemes vagy szép. Időt arra, hogy elmenjek sétálni valakivel. Séta közben megálljak megcsodálni a fényeket.
Időt arra, hogy kifeküdjek a Kopaszi-gáton a fűbe, csak nézzem a felhőket, és elnevezzem őket.
Időt arra, hogy türelmet tanuljak. Valakitől, aki kezd fontossá válni...
Idő.
Azt hiszem - a közhelyekkel mélységesen egyetértve - ez baromi fontos, értékes -- kellene, hogy legyen.
És nem csak kitölteni fontos, hanem néha megtartani üresen.

Mit szeretnék most? Vagyis inkább: mi történik velem most?
Lelassulok. Egy kicsit megállok. Szétnézek az életemben, végre megláthatom, hol vagyok, mit építettem fel idáig - és szeretnék igazán elmerülni, örülni benne.
Egy kicsit kezembe veszem az életem.
Lelassulok. Hogy újra jusson idő. Kiheverni a napra. Elmenni bringázni. Ékszereket készíteni. Rajzolni. Beszélgetni egy kávé mellett.

Az elmúlt hetekben a versenyfelkészülés felélte az életem. Megvolt ennek is az oka - kibogoztuk, segítséggel, amiért köszönet.
Jut eszembe. Ma kaptam egy beszélgetést: ajándékba, ami nagyon jókor jött, és még jobbat tett. Köszönöm, András. :)

Szóval. Futás, úszás, tekerés.
Éppen "csak" az öröm és mozgás jóleső érzése tűnt el, maradt helyette az izomfeszülés tompa és fáradt üressége. Miért kell ez? Miért jó ez, ha pont az öröm és az elégedettség nincs meg?
Hát semmire.
Megálltam. Döntöttem. Nehéz volt. Visszamondtam az ironman egyéni nevezésem. A döntés nehéz volt, de kellett. Kellett a lelkemnek. Felszabadító érzés csak a futásért futni, a hegyek megmászásáért bringázni, és azért úszni, mert végre tudok.
Nem tudom, van-e ennek értelme...
Számomra van.
És jó érzés az is, hogy ugyan feladtam valamit, de cserébe más jött: egy olyan emberrel csináljuk meg ketten a nagyatádi távot, akivel öröm lesz ez is. (Vagyis hát, ha minden jól megy...)

*
Most ennyi van.
Miért kéne bármi mást csinálni, mint ami boldogságot hoz?

Start: Gárdony

Hetek óta terveztük Tamással, hogy megyünk a Velencei-tó mellé körözni, de mivel eddig oly csodás volt a tavasz, nem sikerült...
Komolyan, tök gáz, de minden héten csütörtök-péntek ablakon kileséssel telt, hogy mikor lehet már kimenni.

Ééééés: MA!
Este szépen, okosan ki is készítettem mindent ahogy kell. Csütörtök-péntek jól besavasítottam a lábaim, ahogy kell. 
Indulás. Igazából az öltözékben nem voltam biztos (mint kiderült, kissé valóban alul is számoltam).
Nagyon ki volt centizve az időm, hogy mikor, hol kell lennem. Indulás - körök - haza - köki, spinning.
Ezért aztán külön öröm volt számomra, amikor cirka 20 perces késéssel indult el a vonat az állomásról.
A második öröm akkor ért, amikor jött a kalauz bácsi, és kérte a Budapest bérletem (amit minek vinnék ilyenkor magammal), mondván, a jegyem csak azzal érvényes. Még jó, hogy Budapest bérlet nélkül kértem a jegyet (ja, kérem, hogy nem ellenőriztem....). Átfutott az agyán, hogy megvág 8 ezerre, de ezt nagyon nem éreztem jogosnak. És otthagyott. Max. leszállni tudtam volna, fizetni biztos nem. Bringázni alaposan kikönnyítve megy az ember lánya.
Martonvásáron egy újabb öt percet nézelődtünk, aztán csak beértünk Gárdonyra.

Már reggel is felfokozott hangulatom volt, ezt nem tudom igazán leírni. Az érzés, hogy mehetek bringázni! Jajhhh! :)
Napsütés, nincs túl hideg. Tényleg szép időnek ígérkezett.

Tamás szegény már háromnegyed kilencre ott volt az állomáson (eredetileg is csak kilencre ért volna be a vonat). Sebaj. Menjünk tekerni. Gyors bringanézés, az övé is csodaszép. :) Éééés irány a kör. Jobbra.
Itt ért a következő meglepetés. Masszív "szellő" lengedezett, hol szemből, hol oldalról.
Az oldalszél roppant mókás volt, néha egész befújt a sáv közepére. A lejtőket nem is tudtam elengedni, mert ha nagy sebességgel esek, az valószínűleg nagyon fáj. Így a max sebesség 50,27 lett.

Az első körön négy emelkedő volt. Tamás persze az elején csak kettőt vallott be. De gyorsan kiderült a turpisság. Nem nagyok, olyan 100-150 méteresek lehettek, de ebben a szélben érezhető volt.
A tavat nem láttam egyszer sem, szóval átverés az egész tókör-dolog. :D A tempónk 28 km/h és 36 km/h között mozgott. Azért az sem olyan rossz.
A második kört megtörtük. Fiatalemberünk kitalálta, hogy menjünk fel a rádiótoronyhoz, mert ugyan ő ott még nem volt, de tuti nagyon szép a kilátás. Oké, másszunk. Szeretek mászni. Itt a szint olyan 350 m lehetett.
Már az első kör végén valami kattogott Mankán. Aztán hegyre fölfelé ki is derült, hogy mi. Naná, hogy a váltóm. Ezzel már azóta szívok, amióta Manka megvan. Lehet, ki kéne cserélni.... A váltót, nem Mankát.
Háromszor kellett megállnom, mert dobálta hátul a láncot. Nem volt jó.
Felérni a kilátóhoz viszont annál inkább: wow... Szép a Velencei-tó. :) Már a következő tekerés irányát is megmutatta Tamás. Jóóóó lesz. Dimb és domb, egymás hegyén-hátán. :)

Boldogság

Vannak olyan pillanatok, amikor egész egyszerűen meg kell állni, be kell szippantani a boldogságot. Hagyni, hogy átjárja a testet, a szívet, a lelket.
Valamelyik nap a múlt héten, megálltam, és ezt éreztem. Elmerültem benne.
A boldogság nem egy külső dolog. A boldogság bennünk van. Nem lehetünk boldogok valami dologtól, valami történéstől vagy valamilyen embertől. Ez megint csak egy döntés kérdése. Függetlenség és felébredés kérdése.
A héten felébredtem. Egy hosszú-hosszú álomból. Vagyis inkább "eggyel feljebb ébredtem", mint ahol eddig voltam.
Ez persze megint megbonyolítja a dolgokat. Egyszerre jó ez, és egyszerre rossz is.
A jó benne, hogy megkönnyebbültem.
A rossz, hogy az az út, amin eddig jártam, eltűnt előlem.
Nem látom, hogy merre vezetnek a lépteim, de bízom benne, hogy egy idő után csak lesz valami.
Nem nézek hátra, mert nincs értelme. Mert a mögöttem lévő út már nem vezet sehová.

Nem vagyok egy nagy idézet-fan, de néha megtalálnak gondolatok.
"Időről időre megéri behunyni a szemedet, és azt mondani magadnak a sötétben: én vagyok a varázsló, és amikor kinyitom a szememet, látni fogom a világot, amelyet én teremtettem, és amelyért csak én vagyok felelős.
Aztán lassan, akár a színpadi függönnyel teszik, vond fel szemhéjadat.
És tudd, ez a te világod, s pont olyan, amilyenné tetted."

Ismét láttam Pi életét. Ezúttal 4d-ben. Az élmény - mármint a 4d - érdekes, de felesleges. Ehhez a filmhez egyáltalán nem illett. Olyan valakivel néztem meg, aki még nem látta.
A végén félve kérdeztem meg tőle, hogy tetszett-e neki, mert valahogy úgy éreztem (és őszintén szólva ettől tartottam is), hogy nem jött be neki a film, nem ragadta úgy magával, mint engem.
Annyit mondott: Basszus. Megint egy csomó gondolkodni valót kaptam.
JÓÓÓ! :)
"A dolgok nem úgy alakultak, ahogy kellett volna, de mit tehet az ember? Úgy kell fogadnunk az életet, ahogy jön, és amennyire lehet, ki kell hoznunk belőle a legjobbat."
Ennyire egyszerű.
Ennyire tiszta.
Ennyire egyszerűen és ennyire tisztán kellene élni.
"Fontos, hogy megfelelően zárjuk le a dolgokat az életben. Csak így lehet véget vetni valaminek. Különben bennünk rekednek a szavak, amelyeket ki kellett volna mondanunk, de mondtunk ki, s szívünket megbánás tölti el."

Születésnap
Ez megint egy olyan elfogadós-dolog.
Mára azt terveztem, hogy azokkal az emberekkel leszek, akiket szeretek, és azt csinálom, amit szeretek. Egy felelőtlenül, lábon hurcibált betegség persze közbeszólt. Mérges voltam.
Nyilván ennek is megvolt az oka.
Pontosan nem tudom, mi. :) De néha nem árt csak magammal is időt tölteni, megállni, és lecsendesedni.
Ma ennek az ideje van.
Ennek ellenére ez egy hihetetlen jó nap. Rengeteg üzenet, sms (már tegnap éjjeltől), telefonhívás érkezett ma hozzám. Egy kedves barátnőm énekelve hívott fel. :) Annak ellenére, hogy elfelejtettem, múlt hétre ebédet beszéltünk meg. :) Kaptam tortát és egy nagyon kedves ajándékot. Ahol végül azokkal az emberekkel lehetek, akiket szeretek. :)

A felkészülésről...
Erről most aztán tényleg nem tudok mit írni: jelenleg nem állok vele sehogy. 1,5 hete sem úszni nem voltam, sem futni. Csak a saját edzéseket csináltam. Nem megy. Fejben nem megy. Ez most ilyen. Elegem van a hidegből, elegem van a télből, a hóból, a szélből és az esőből. Menni akarok bringázni és futni is, de már nem ilyen körülmények között. Gyenge vagyok? Igen. Ez van. De nem marad így, rendbe teszem ezt is.
Nem keresek kifogást.

Lélek-helyretétel, változás-kezelés zajlott a héten, és döntések hozatala, amivel erősen hadilábon állok...
Vannak idők, amikor jó lenne írni, kiírni, de nem lehet. Nem választhatom a könnyebb utat.
Őszintén szólva néha csodálkozom azon, hogy tudjátok követni a gondolataimat, mert sok mindennek szerintem csak itt bennem van értelme. Persze, aki ismer, jobban ismer, kezd megismerni, szépen össze tudja rakni, és egy idő után kerek lesz. :)

Szóval, ma még dögrováson vagyok, de holnaptól már megyek újra, készüljetek.