Ha épp nehéz

Ma reggel csörgött az óra (5:50), bár már ébren voltam, alig aludtam egész éjjel. Elindultam edzeni, még sötét volt. Ahogy kiléptem az ajtón, elsuhant mellettem egy futó.

Gondoltam is magamban: Ejha. 

Miféle mentális állapot kell ahhoz, hogy valaki hajnali hat óra körül már a jeges, csúszós aszfalton szaladgáljon? Semmi extra, csak kell egy cél. Ezért keltem fel ma reggel is. 

Ideális esetben az ember lánya pihenten, frissen, üdén, illatosan megy edzeni, figyel a regeneráló idők pontos betartására, az edzéstervezésre, megfelelő, sportág specifikus étkezésre. 

Igazság szerint mindenki azzal dolgozik, amije van. Azzal az idővel, azzal az élettel, azzal a testtel, mentális állapottal, amit éppen aznap hozott magával. A lényeg: hogy csináld! Akkor is, ha épp nehéz, ha épp nem vagy a legjobb helyen az életedben. Ha van egy célod, az odavezető utad csupa cikkcakk, kihívás, és nehézség lesz. A nehéz időszakok jobban nyomják a lelket. 

Van egy célom (igazából több is), és hajlandó vagyok meghozni az áldozatot érte. Ha igazán nagy célod van, annak az ára is nagy.

De minden egyes fáradt, nehéz és fájdalmas perce megéri. 

Amikor kezdem elveszíteni a lendületet, mindig életem első versenyére gondolok. Arra, hogy az időjárás-előrejelzés ellenére nagyon hideg volt, fújt a szél, szemerkélt az eső, az előttem lévő bringa kereke arcomba csapta a sarat. Ha épp volt előttem egyáltalán valaki. Az első kör nehéz volt, a második körnek már sokan neki se vágtak. Bennem is megfordult egy pillanatra, hogy abba kéne hagyni, de a lábam nem állt meg. És az az érzés, amikor megláttam a célkaput, és azt, hogy a körülmények ellenére hamarabb beértem, mint ahogy terveztem, fantasztikus volt. 

Azóta is, minden versenyen, amikor meglátom a célt, boldog vagyok. Körbeértem, beértem, megcsináltam. 

Nekem ez megéri. 

Az, amikor büszke vagy magadra, nem számít senki véleménye, nem számít semmilyen külső körülmény, amikor csak te vagy és az elért cél, a sikered, a megvalósult álmod – na, ezért megéri lecsippenteni az alvásidőt, ott és akkor edzeni, amikor épp van rá idő és lehetőség.

Azzal dolgozom, ami van.

Flow

Az edzés sok mindenre gyógyír.

Jót tesz a testnek, a szellemnek, a léleknek. Elfáradsz és felfrissülsz. Az edzés izommunka és mentális tréning egyszerre. Ha jó napod van, egy jó edzésben fel tudsz oldódni.  Ha rossz napod van, egy jó edzésen ki tudod magadból adni. 

Használd és hasznosítsd az energiáid!

Van, aki akkor tud igazán nagy teljesítményt nyújtani, ha az élete rendben, lelkileg szárnyal. És van olyan is, aki mindezt akkor tudja produkálni, ha mélyponton van.

Ezzel nincs is semmi baj. Csupán annyi, ha a körülményeidre hagyatkozol, a teljesítményed és a fejlődésed is teljesen hektikus lesz. 

A sportba, az edzésbe bele lehet menekülni. Az edzés sokunk számára komfortzóna, ahol kényelmesen és szabadon mozgunk. Ne ragadj bele! Lehet a sport egyszerre cél, egyszerre eszköz, egy út a céljaid eléréséhez. Használd jól!

Az edzés én-idő. Koncentráció, figyelem, fegyelem. Úgy nem lehetsz igazán hatékony, ha fejben nem vagy ott. Ha hagyod csapongani az érzéseid, a gondolataid, nem érsz el eredményeket, és egy rosszul kivitelezett mozdulattal még meg is sérülhetsz. 

Az edzés lecsendesít, megtisztítja az elméd, segít fókuszálni. Az edzés áramlás, küzdés az elemekkel, a változással, a fejlődéssel, önmagaddal, a jeleneddel. 

Figyeld magad futás közben. Sokan azért futnak, mert fejben „helyre teszi” őket. Vagy futás közben találják meg a megoldást egy problémára. Vagy épp ekkor tudnak mentálisan teljesen elcsendesedni.

Nekem ezt adja a kerékpár. A terepfutás. A köredzés. Ha nagy súlyokkal dolgozom. Vagy ha nyújtok. Nekem ezt adja a sport. Elcsendesedést. Önismeretet. Befelé figyelést. Lendületet. Áramlást. És szembesülést saját magammal, a nehézségeimmel, gyengeségeimmel, kifogásaimmal, a korlátaimmal.

Ha edzeni mész, tedd le a problémáidat az ajtó előtt, mielőtt belépsz a terembe. Fókuszálj a feladatokra.  A problémák megvárnak, de már másképp fogod látni őket. Ne cipelj mindig mindent magaddal. Az idő, amit magaddal tölthetsz ezek nélkül a problémák nélkül, kincset érnek.

Én a versenyezgetéssel tanultam meg ezt, súlyos idővesztések és helyezések árán: mindent a rajtvonalnál hagyok, és csak élvezem a versenyzést.

Élvezd, amit csinálsz. Ennyire „egyszerű”.

Mese a kislányról, aki csillámunikornis akart lenni

Egyszer volt, hol nem volt, tán nem is olyan rég, kerek erdő, zöld mező szélén állt egy nagy udvaros ház. Ebben a házban lakott egy copfos kislány. Vidám volt, szerette a pörgős szoknyákat, a kopogós cipőt (de csak ha fényes vagy csillogós volt), és szeretett szaladgálni, jönni-menni, világot felfedezni. 

Ha megkérdeznék tőle, mi a legszebb emléke gyermekkorából, azt mondaná: az, amikor a nagypapájával kirándulni mentek az erdőbe, és volt szalonnasütés is, meg minden, vagy az, amikor az apukájával haaaaatalmas kerékpár túrákat tettek.

A kislány nagyon szeretett mozogni, legalábbis, míg kicsi volt. Az volt az álma, hogy egyszer majd főállású Utazó lesz, és hozzámegy David Attenborough-hoz. Aztán persze, ahogy az élet szokta, másképp hozta a dolgok sorát. 

A kislány iskolás lett. Nagyon szeretett mozogni, szaladgálni – aztán eljött a rettegett testnevelés órák kora, és mindez szép gyorsan szerte is foszlott. Szekrényugrás. Bukfenc a szekrényen. Magasugrás. Távolugrás. Mindenféle ugrás. Molnár-kör, időre. Meg a másik-kör, időre. Röplabda. Kosárlabda… Azt mondták neki, csinálni kell, mert jegyre megy. De hogyan kell csinálni, és miért jó, azt soha senki nem mondta el. 

És a kislány elkezdte nem szeretni. Mert ügyetlen volt. Mert lassú volt. Mert annyira akart futni, hogy nem kapott levegőt. És szúrt. Az oldala nagyon szúrt. És hiába szaladt teljes szívéből, nem volt elég a jó érdemjegyhez.

Rájött arra, bárhogy is küzd, nem értékelik. Bárhogy is szeretné megtanulni, nem tudja, hogyan.

Egy idő után félt bemenni a testnevelés órára. Pedig szíve mélyén mindig is mozogni szeretett volna. 

A kislány cseperedett tovább, középiskolás lett. Ott aztán folytatódott mindez. Majdnem. A legtöbb órán az ügyesek csinálták a tananyagot, az ügyetlenek vagy akármilyenek, meg amit akartak. A kislány akkoriban sokat tollaslabdázott. Egészen addig, amíg a sokadik tollaslabda is felragadt a tornaterem tetején futó állványzatra. Na, onnantól kezdve nem tollasozhattak. 

Aztán egyszer csak esti programként lehetett járni aerobikra. Oda, a középiskola kisebbik tornatermébe. A kislánynak felcsillant a szeme, a többiek persze nem értették, miért sanyargatja magát iskolaidőn kívül ezzel a bolondsággal. De ő élvezte. Minden egyes fájdalmas, izomlázas, nehéz percét. Talán, talán… talán itt vetődött el a magja annak, hogy ő is igazi csillámunikornis szeretne lenni. Meg persze David Attenborough felesége. 

A kislány cseperedett tovább, főiskolás lett. Ott aztán feje tetejére állt a világ! 

A kislány rájött arra, hogy egész világok zárulhatnak be, omolhatnak össze – vagy nyílhatnak meg, ha jó a TANÁR (igen, csupa nagybetűvel). Fantasztikus emberek tanították őt. És elérkezett az is, amikor ő kapta egy feladatra a legjobb jegyet. Tesiből. Oké, hogy gimnasztikai rajzírás volt a feladat, de akkor is! 

Ott is volt szekrényugrás. Meg magasugrás. Meg távolugrás. Meg mindenféle ugrás. Meg futás. Meg úszás. Meg röplabda. És még kosárlabda is. Azt mondták neki, jegyre megy. De azt is elmondták, hogyan kell csinálni, és miért jó. És amikor a kislány ügyetlenül ugyan, de odafigyelve, teljes szívéből tette a dolgát, megjutalmazták érte.

És valójában innen indult. 

Hajnalban kelt, hogy még az órái előtt úszni mehessen. A nénikkel. A télen is csak egy buborékkal lefedett medencébe. Késő este ért vissza kollégiumba, hogy kick boksz aerobikra járhasson a világbajnok sportoló lányhoz. És fájt. Jaj, de nagyon fájt! 

A kislány cseperedett tovább, dolgozni kezdett, és fitneszterembe járt. Azokhoz az emberekhez, akik aztán a munkájukkal, személyiségükkel, egész lényükkel példaként jártak – és járnak mai napig előtte.

És ekkor már tudta: ő is csillámunikornis lesz!

Keményen edzett, majd keményen tanult. Az első óráit már a képzés alatt megkapta. Igaz, másfél-két órát kellett érte utaznia. Csak oda. Telt az idő, és már egyre kevesebbet kellett utaznia. És egyre többen jártak az órára. Tudta, hogy jó helyen van, és tudta, hogy egyre jobb és jobb lehet. 

A kislány cseperedett tovább, és egy évvel a pályakezdése után egy versenybringás társaság tévedt be az órájára – és ott is ragadtak. Ők volt azok, akik elhitették vele, hogy bármire képes. Akár még kerékpározni is. 

A kislány álmodott egy nagyot: megvette hát Mankát, aki a kerékpárja lett. Jóban, rosszban. Eleinte persze csak rosszban, de aztán összeszoktak és egyre jobb lett. Igaz, nem bringás alkat, de egész lényével a sportnak él. 

A kislány megállt egy pillanatra. Visszanézett, honnan indult. Visszanézett a harcaira, a tévutakra, a kudarcokra, és a sikerekre. Az emberekre, akiket megismert, akik inspirálták, és azokra, akik kritizálták és fájdalmat okoztak neki. Egy olyan élet birtokosa, amit érdemes élni. Szereti a munkáját, szereti az életét, szereti azt, ahol éppen van.

Pedig nem lett belőle csillámunikornis.

És még David Attenborough sem vette feleségül.

Az első 48 perc

Húha.
Az előző bejegyzés rekordot döntött. Még 24 óra sem telt el, és már 394 megtekintést jelez.
Köszönöm az érdeklődést, hogy olvastok, remélem, a későbbiek során sem leszek (nagyon) unalmas.

Szóval az első 48 perc.
Futni voltam. Bevallom, erősen bennem volt a para, hogy nagyon rossz lesz.
A szülés után kb. 2-3 hónappal kezdtem el "komolyabban" edzeni (nyilván a körülményekhez képest). Az első futások nagyjából olyan 200 méteres távok voltak, és őszintén mondom, közben azt kívántam, inkább lőjenek le. :D Annyira rossz volt, annyira nehéz volt, nem ment, nem esett jól.
Rossz volt visszagondolni arra, hogy terepen, félmaraton távokkal hagytam abba a futást.
Hova tűnhetett minden?...

Így aztán ma kicsit félve attól, hogy a nulláról fogok indulni, de futócipőt húztam, miután a Mókamester ágyba került - mert hát fogynak a napok.
Zene a fülbe, mert az aszfaltra nekem kell (Interstellar, mi más...).
Micsoda meglepetés! Ez fáj. Ez ég. Ez nem jó.
A levegővel nem volt gond, figyeltem rá. A futótempó gyökkettő, ahogy az alapozáshoz kell. De a bokám merem, a lábszáram és a vádlim beállt. Egy jó negyed óra kellett, mire oldott a feszülés.
Türelem. Befelé figyelés. Elengedés.

Az első futásom 48 perc lett. Folyamatos, könnyed kocogás, ez sikerélmény volt. Leküzdve az első (végtelennek tűnő) percek kényelmetlenségét, élveztem, hogy futok, hogy zenét hallgatok, hogy kiürülnek a gondolataim, és csak teszem egyik lábam a másik után.
És bár csak 48 perc volt, mégis büszke voltam magamra, amikor visszaértem a bejárati ajtónk elé.

Évekbe telt, de megtanultam azt, hogy élvezzem a mozgást, hogy ne zavarjon, ha valaki megelőz, épp nem úgy megy, ahogy pl. két nappal korábban. Nem akarok senkivel és semmivel versenyezni. Meg akarom csinálni az adott távot, a kitűzött célt, körbeérni, és büszkének lenni. Ennyi elég.

Tudatosság és Főnix, avagy a blog újraéled hamvaiból

Tudatosság
Motivációk, célok, miértek.
Egy év. Ez van most előttem. Ezt az egy évet igyekszem újra papírra vetni, olvassátok szeretettel.

Július 27-ét írtunk (igen, meglehetősen friss az élmény), ami egy fordulópont volt az életemben. Fél éves lett a kisfiam, és nyilván nem véletlenül, sikerült kitűznöm (vagyis bevillant, és belém égett) a jövő évi célomat.
Sok minden változott ez alatt a fél év alatt. Leginkább én (és ez már rám is fért). :) Tanulom a türelmet, tanulom a következetes kitartást, a tudatosságot. Tanulok példa lenni. És példa csak akkor lehetek, ha követhető vagyok.

Azt (is) szeretném, hogy lássa Noel, hogy a sport jó. A kitűzött célokért meg kell dolgozni, és érdemes dolgozni értük, mert meglesz az eredménye. Azt szeretném, ha megtanulná, hogy büszke legyen magára és az elért eredményire. Azt szeretném, ha megtanulna küzdeni az álmaiért. És megtanulná elérni azokat.
És ha ezt szeretném, akkor nekem (nekünk) kell ilyennek lennem, mert a példa mi vagyunk előtte.
És ez jó. Szeretem ezt a fajta motivációt. Sokat tanultam tőle, általa.

Így aztán álmodtam egy nagyot, egy nagyon-nagyot!

Restart
Ma megkezdtem a felkészülést a jövő évi versenyszezonra.
Vagyis... az augusztustól novemberig tartó időszak az alapozás alapozása lesz - mert hát na... a terhesség után újra kell építeni a... gyakorlatilag mindent. :D

Az elkövetkező év kalandjairól, sikerekről, mély- és még mélyebb pontokról olvashattok majd. Szóval, ahogy eddig is.
Talán lesz, akiben ezek a sorok indítanak el változást. Talán eltűnik az összes olvasóm...

Kellett egy cél. Egy olyan cél, ami belülről hajt, éget, perzsel, ami egészen a rajtvonalig (onnan meg a célba) visz majd. Amitől napok óta nem alszom, amitől összeszorul a torkom. Ez kellett már, ez hiányzott.
És a legszebb az egészben, alakul a csapat. Közös készülés, közös élmények. Együtt vágunk neki az útnak.

Futás

A futás az egyik legtermészetesebb mozgásunk. Legalábbis gyerekként az volt. És most is így kéne lennie...
Kislányként szaladgálva közlekedtem, lépcsőn fel az emeletre, lépcsőn le a földszintre (bár itt néha úgy gurultam, bukdácsoltam le...), ki a házból az udvarra, és a verandáról a homokozóba.
De ha csak megnézzük a gyerekeket a játszótéren, ők is mind szaladgálva közlekednek.

Aztán az évek folyamán valami történik, elkényelmesedünk és elfelejtünk futni.
Nemcsak a futni, de a futás természetes technikája, puhasága is eltűnik.

A futás mégis olyan mozgásforma, ami mindig kéznél van. Aki le akar fogyni, de nem szeretne pénzt költeni, kimegy valahova, és elkezd "futni".
És itt jönnek a jobbnál jobb meglepetések.

Jó pár évvel ezelőtt én is azt gondoltam, hogy ha elkezdek futni, az jó lesz. Felkeltem hát jó másfél órával a szokásosnál, valami gyors reggeli, öltözés, és irány a sötétben úszó járdarengeteg. A terv az volt, hogy futok egy órát.
Na, ja.
Égő sípcsont, égő tüdő, fájó térd, és kb. 10 métert bírtam egyben lefutni - ismerős?... (Egy óra, mi?...) Próbálkoztam még háromszor-négyszer, de nem ment hosszabb. Biztos azért, mert korán van. Gondoltam. Ám hiába mentem délután, hiába mentem este, ugyanezt tapasztaltam.
Így hát abba is hagytam, és levontam a következtetést: a futás az hülyeség.

Mi itt a gond?
Nem a futással van a baj.
Az eddigi tapasztalataim alapján azt látom, hogy az első futás-élmények másoknál is így alakulnak.
Megvan az elhatározás (az előrelátóbb emberkék vesznek még egy jóóóóóó drága, szép és színes cipőt is), elindulnak, és rájönnek, hogy ennek a fele sem tréfa, és abbahagyják, a drága cipő meg megy a szekrény aljába.

Mi kell a futáshoz?
Türelem. Szerintem ez a legfontosabb.
Annak idején, mikor már bírtam 3-5 km-eket egyben lefutni, még messze nem élveztem, sőt utáltam továbbra is az egészet. A "nagyok" azt mondták, 10 km után kezdődik a boldogság. Aha, persze. Ezt képtelen voltam elhinni. Mármint, hogy lehet élvezni a futást.
Türelem. Nekem nem az erősségem.
De megvolt a cél, amiért dolgozni kellett, így hát futottam tovább. Egyre hosszabbakat. És valóban: egyszer csak jött a boldogság, és a bringa után szerelem lett a futás.

Aztán a kezembe akadt egy könyv, és megértettem, milyen fontos a technika.
Rájöttem arra, hogy nem csak a sérülések elkerülése miatt fontos, de hatékonyabb is lesz (gyorsabb, hosszabb távú) a futás.

Mostanában volt "szerencsém" kimenni párszor a Margit-szigetre futni (nem szeretem, de legalább autók nincsenek). Egy alkalommal nem futottam, hanem csak vártam a többieket, hogy körbeérjenek. Közben néztem a futókat. Az az igazság, hogy a legtöbben szörnyen futottak. Olyan szörnyen, hogy nemsokára mindenféle problémájuk lehet. Boka, térd, gerinc, stb...
Miért nem tanulunk meg már az iskolában futni? Vagy talán a jobb kérdés az, hová tűnik a gyerekek természetes, könnyed és helyes futótechnikája?....
Nem szeretnék ezekre válaszolni, olvassatok könyveket.

A lényeg, egyszerű odafigyeléssel nagyon hamar(!!!) helyre lehet hozni.

Tehát már megvan két pont: türelem és technika.

Türelem a saját állóképességünkkel szemben. Lélegezz!
Türelem a saját technikánkkal szemben. Ha bizonytalan vagy, kérj segítséget. Hidd el, az egész tested meg fogja hálálni!

Találj ki egy rendszert magadnak. Hetente hányszor szeretnél futni? Heti 2-3 alkalom kezdetnek bőven jó lesz. Tapasztald ki, mikor szeretsz futni: reggel, napközben vagy este. Mindegyiknek saját hangulata van. És nem mindegy, hogy neked, a te szervezetednek melyik esik a legjobban.
Tervezd meg az útvonalad. Mérd ki, mennyit szeretnél teljesíteni. Ha nem tudod végigfutni, sétáld le! Addig is mozgásban vagy.
Ha a városban kell maradnom, mert nem jutok ki terepre, én nagyon szeretek a rakparton futni. Kimértem az egyes hidak közötti távolságot, így pontosan tudom, milyen messze van egymástól a Szabadság-híd és a Lánchíd, vagy mekkora egy Szabadság-híd-Margit-híd-szigetkör-Szabadsághíd távolság.
Ha kitűzöd az aznapi célod, könnyebb nagyobb távot teljesíteni,  mint ha csak azt mondod magadnak, ma elmegyek, és csak futok valamennyit.

Ha még nem megy egyben a kitűzött táv, tedd változatossá. Sétálj, fuss lassan, sétálj kitörésben (de szabályosan ám), ha nagyon húzódik a lábat, nyújts futás közben is, ne csak előtte-utána.

Figyelj arra, hogy megfelelő legyen a ruházatod. Öltözz rétegesen, és ne pamutot használj. Remek sportruházatot lehet kapni sok helyen, és nem kell, hogy megvedd a legdrágábbat, ha nem akarod.
De ha nem akarsz megfázni, kidörzsölődni itt-ott, és nem akarod, hogy rád tapadjon az átizzadt holmi, valamennyit kell rászánnod.
Cipő. Fontos a cipő, fontos a zokni. Milyen legyen a cipőd? Kényelmes.
Elmehetsz lábdiagnosztikára (a jobb helyeken ez ingyenes). Vehetsz mindenféle hiperszuper cipőt magadnak. De egyet ne felejts el, amíg nem jó a technikád (pl. trappolsz vagy lecsapod a sarkad), sosem lesz igazán jó.
Vegyél egy jó cipőt, és tanulj meg futni.

Frissítés: avagy evés-ivás, dínom-dánom futás közben.
Amíg viszonylag rövideket futsz, nem kell magaddal vinned semmit. (Mindig legyen nálad párszáz forint arra az esetre, ha mégis gáz lenne.)
Viszont arra ügyelj, hogy a futás előtt, után és napközben is meglegyen az a tápanyag- és folyadék mennyiség, amire szüksége van a szervezetednek, és amivel a célodnak megfelelően tudsz fejlődni.

Mi van még?
Ja, igen. Zenével vagy nélküle futni? Próbáld ki mindkettőt. Én terepen sosem futok zenével. Viszont a városban gyakran használok valami chill out zenét. Nekem az segít, hogy kiürítsem a fejem, és ne maradjon körülöttem/bennem semmi, csak a futás élménye.

Kezdd el.
Megerősödik a lábad, megerősödsz fejben. Ha megtalálod a türelmet magadban, meglesz mellé a kitartásod is. Ha nem megy már lábból a futás, fuss szívből. És ne feledd: ne hallgass az elmédre. A legnagyobb baromságokat képes neked futás közben pofázni.

Egy hosszabb kihagyás után, és egy betegség (majdnem) után újra elkezdtem futni. Rá kellett jönnöm, ha az ember lánya sokat kihagy, nem tudja ott folytatni, ahol abbahagyta. Sőt: pfffffffffff.
Amíg a futóhelyszín felé autóztunk, nagyon lelkes voltam, alig vártam. Aztán mikor begördült az autó a parkolóba, már mondogatta az "agyam", hogy ez aztán kell a fenének, meg minek, meg hideg is van, meg ez több, mint öt kilométer, meg na, amúgy is.
Aztán elindultam. És mondta tovább: tessék, alig kapsz levegőt, a vádlid is feszül. Állj meg, fordulj vissza, és csak várd meg a többieket. Nem kell ez neked.
És akkor "mondom neki", hogy hadd menjek már tovább, csak addig a fáig, és megígérem, hogy ott megállok és sétálok kicsit. Aztán nem állok meg, és megint jön a szövegelés.
Az az igazság, hogy baromi nagy mázli, hogy nem lehet kivetíteni ilyenkor az ember lányának a fejében lejátszódó gondolatokat, sőt párbeszédeket. Különben hamar mehetné(n)k lepkét kergetni.
De ez ilyen.
Ki kell kapcsolni. Találd meg azt, ami segít abban, hogy elnyomd ezeket a hülyeségeket. Ne agyból fuss. Fuss szívből, fuss a lelkeddel. Ha elfáradtál, pihenj, sétálj, nyújts. Csak ne add fel.
Legyél türelmes. Egyszerűen csak csináld. És szeresd, amit csinálsz. 

Komfortzóna

Komfortzóna. Tele van vele az internet. Meg a facebook... Mindenféle sikerkönyvet lehet a témában olvasni. Kerestem képeket a google-ban, amit ide be tudnék csatolni – és megtaláltam a legnagyobb közhelyeket... Szóval... legyen ez: 

Mit jelent a komfortzóna? Ez tényleg teljesen egyéni. Az én komfortzónám valószínűleg sokaknál kicsapná a biztosítékot. Az én komfortzónám az edzés, a sport, a mozgás, az óráim. A bringázás, a futás. Ezekben otthonosan, kényelmesen mozgok. Megszokott, jó és biztonságos. Ahogy egy becsületes komfortzónához illik. ;)

Én itt vagyok jól: heti 20-25 óra mozgás, tanítás, készülés, stb.

Szeretek bemenni kollégák óráira, de őket ismerem. Tehát nem esik kívül ezen a zónán.

Bevallom, szeretem a megszokott, jól működő dolgokat. Nagyon nehezen mozdulok ki ebből. Nem szeretem, ha akaratomon kívül kell változtatnom valamin. Sőt, igazából akkor is nehéz változtatnom, ha én döntöttem, én akarom. Egész egyszerűen nem szeretem a változást. (Ha ki akarsz kergetni a világból, akkor az utolsó pillanatban szervezd át a napom. Hidd el, igazán szeretni foglak érte...) Tudom, tök gáz, de ez van. Vállalom. 

Öt éve biztonságos talajon mozgok. Ez alatt az idő alatt sok mindent kipróbáltam, és belekezdtem a versenyezgetésbe is. Ez idő alatt talán az úszás volt az, ami kibillentett a lelki nyugalmamból.

Elérkezett az ideje, hogy újra kihívást keressek. Egy régi álmot váltottam valóra. Elmentem hammock órára. Minden csak nem biztonságos talaj, sőt, még csak nem is talaj. Ott kezdődött a dolog, hogy az ember lányának valahogy (elegánsan és nőiesen??!!...) bele kellett másznia a hammockba. 

Az óra és az oktató, a hangulat szuper jó volt. Mondjuk az 50. perc után már majd’ leesett a karom, de élveztem a koreográfia, az edzés minden egyes percét.

Öt év után újra bérletet vettem. :) Nagyon jó érzés volt. Újra elköteleződni...

 

Vendégként bemenni egy ilyen órára – bakker. Izgultam ezerrel. Elvárásaim vannak saját magammal szemben. És néha nehéz ezeknek megfelelni. 

 

Izgultam, aztán elengedtem, és egész órán 100%-ban ott voltam. Legyőztem azt, hogy ki fogok esni a selyemből. Mert nem fogok. Legyőztem a bizonytalanságot, ami a talajtól eltávolodva rám zuhant. Nem, nem tériszony, hanem földhözragadtság. ;)

Számomra ez egy hatalmas lépés volt. Három éve dédelgetett álom. 

Néha csak ennyit kell tenni az álmokért: odamész és megcsinálod.