Erre a versenyre eredetileg nem terveztem menni. Mert úgy voltam vele, egy évben egy Tisza-tó verseny, szeptemberben elég lesz. De olyan "messze" volt még az első verseny (június 1.), és ezúttal lett társaság is - így hát beneveztem.
Megkaptam a visszaigazolást, 447-es rajtszám. Hoppá, leszünk egy páran (és akkor még csak nem is sejtettem, hogy valójában mennyien...).
A hét a mindenfélék összeszedegetésével telt, új sisak, új kesztyű, mert a régi hólyagosra törte a mancsom, stb.
Péntek
Megkaptam a harci feladatot: az élelemért én lettem a felelős. Sajnos a küldetést nem sikerült 100%-ban teljesíteni, mert Nógrádi ropi az ugyan nem volt sehol, ahova betértem.
Ehhh.
Egy rakás szénhidráttal és ásványvízzel, müzlivel viszont elláttam kis csapatunkat.
Indulás 19:45-kor a Szent Imre Kórház elől. Itt már sikerült kiborítanom Ágit és Mónit, ugyanis Manka felszerelése a bringatartóra egy kissé stresszes volt számomra. Ugyan csendben tűrtem, de.... :D
Ági, Móni, innen is elnézést kérek. ;) És köszönöm a türelmet. Az összeset.
A szállásunk Tiszafüreden volt, a Szamos Panzióban. És nagyon meg voltam vele elégedve. A néni nagyon kedves, a hely tiszta és kulturált. És jó kemény az ágyban a matrac: piros pont.
Amint kiszálltunk az autóból, megláttam egy szépséges bringát. Gondoltam, haza is jöhetne velünk, mert nekem ilyenem még nincs. Kiderült, egy fiatalemberé, aki aznap érkezett, ment egy kört a pályán, és már alszik. A csodagépét holnap hozzák. Ez csak a játszós bringája volt. Hm.
Szobafoglalás után szénhidrát- és víztöltés. Készítettem magamnak zabkását, de nem vitt rá a lélek, hogy azt egyek. Elég későn értünk, és szerintem kb. már mindhármunk feje lassan koppant volna az asztalon, ha nem megyünk aludni.
Vagyis lefeküdni, mert aludni én szinte semmit nem tudtam. Új hely. És új helyen mindig ez van...
Lefekvés előtt azon aggódtam, nehogy elaludjak reggel, mert nem csörög majd a telefonon az ébresztő...
Szombat - versenynap
Mint kiderült, feleslegesen, mert 6:23-kor már kipattant a szemem. Eredetileg 8-ra terveztük a kelést.
Reggeli közben a rajtot beszéltük át, és valahogy úgy rémlett mindannyiunknak, hogy 10-kor van a rajt.
És nem csak nekünk, hanem a jelek szerint a fiatalembernek is, mert talpig bringában jött ki a szobájából. Én még zokon is vettem, hogy "túrázóknak" nézett minket, mert még nem készültünk el.
Végül kiderült, hogy mi 10:50-kor rajtolunk. És ő is. :D
Lett egy üres óránk.
A terv az volt, hogy besétálunk a versenyközpontba, de aztán félúton visszafordultunk - mentünk öltözni, összekészülni.
Sisak, nadrág, mez, víz, müzli, kesztyű, rajtszám, chip, pumpa, kilométeróra, cipő, naptej, magnézium, karnitin, iso, pulzusmérő, kontaktlencse, bringás fülbevaló - ez elengedhetetlen, kendő, zsepi, allergiagyógyszer (mert visszatért a napallergiám, juhé), személyi igazolvány, némi pénz, telefon, pótbelső - még akkor is, ha defektmentes vagyok...
És mindez a lehető legkisebb helyen.
Bringára fel, szépek vagyunk, készek vagyunk, indulás - izgulás. Bár, amikor már útnak eredtünk, inkább izgatott voltam. Mi lesz? Hogy lesz? És különben is: legyünk már ott, és induljunk!!!!!
Aztán egy gyors, utolsó mosdólátogatás (megjegyzem, kantáros nadrágban ez meglehetősen izgalmas mutatvány...) után beálltunk a rajthoz.
A chipes mérés miatt azt gondoltam, mindegy, honnan indulok, majd jóóól elindulok, és beelőzök mindenkit. A tavalyi után nem mertem előre menni. Hiba volt. A chipes mérés nem a kaputól indult, hanem elindították az órát, 'oszt kész. Én öt perc után tudtam ténylegesen elrajtolni... Ez egy fájó tandíj volt. Esélyes, hogy a dobogós helyembe került...
Szóval elindultunk. Vagyis a mezőny eleje, mi meg vártunk, én kevésbé békésen, hogy elindulhassunk. "Nyugalmi" pulzusom ekkor 109 és 112 között mozgott. :D Kicsit stresszes....
Végre átjutottam a kapun. Ági egy darabig jött mellettem. Aztán mögöttem, elég sokáig. Én meg csak nyomtam magam előre. A lassú rajt előnye, hogy a rendőrség lezárja az utat, és mindkét sáv a miénk. Ennek ellenére senki nem ment át a bal oldali sávba. Ennek én örültem csak, mert ott simán végig rambózhattam - kerülgetve a mókásabbnál mókásabb kátyúkat.
Volt egy "darázs" - jaj, sosem tudom megjegyezni a csapat nevét, elnézést... - aki elég agresszívan bringázott, már a rajtnál nagyon nyomult. Beelőzött. Visszaelőztem. Megyek el mellette, rám néz, és ilyet szól: hű, de jól nézel ki. :D Nem dőltem be, nyomtam tovább. Rám tapadt, és... leszakadt rólam.
A lassú rajt végén, ahogy rákanyarodtam a gátra, újra ott volt, beelőzött. Mentem utána. A gyorsító sávban voltunk, de már rá kellett szólnom, hogy menjen máááááár, mert csak belassít engem. Hát igen, nem hiszem, hogy nagy barátok leszünk mi ketten.
Őt aztán nem is láttam többet.
Csak mentem előre.
Kerestem egy bolyt, amire rá tudok csatlakozni. De mindenki lassúnak bizonyult. Igen, elrontottam a rajtot. Kerestem a helyem.
Aztán egy srác Bianchi bringával rám csatlakozott. Vártam, hogy vajon potyázik-e, vagy hajlandó lesz együtt dolgozni velem.
És egy kis idő után beállt elém. Csereberéltünk.
Jó! Ennek örültem. Nem kell egyedül szívnom a végéig, tudok néha pihenni. A srác egy picit lassabb volt, mint én, de kb. egyformán mentünk.
Szembe szél. Brutál szembe szél volt végig. Kiskörénél vártuk a hátszelet. Nem jött. Sose jött. Végig szembe fújt. Az egész 65 km olyan volt, mintha egyetlen, masszív hegyet másztunk volna. Pfffffff. Olyan 40 km-nél jártunk, amikor annyira beállt a farizmom és a feszítőm, hogy már görcsölt. Nem érdekelt. Lassan éreztem a vádlimat is. De nem érdekelt.
Ránk csatlakozott két fickó. Az egyik mondta is a másiknak, milyen jó, most már szélárnyékban fognak tekerni. Remek. Megjöttek a potyázók. Na, őket nem szeretem. Nem vagyok egy nagy versenyző, rutinom semmi, de azt gondolom, a bringázás csapatmunka. Adok is, és kapok is. Ha nem tud sokat elől menni, az sem baj, de legalább na....
Felcsavartam a sebességet 39-re, és elhúztunk. Sikerült őket lerázni. Tudom, bunkó vagyok. :D Ez van. Ennyit az adok-kapokról...
Egy csendesebb részen kicsit beszélgettünk a sráccal. Tudom, hogy ott meg kellett volna hajtanom, kihasználni, hogy "csak" oldalszél van, de annyira befeszült már a lábam, hogy ez a 32-33-as tempó volt kényelmes.
Ott már egész közel kerültünk a mezőny elejéhez, a nagy bolyhoz. Ehhhh, ott kéne nekem is lennem...
Aztán Endre (így hívták a srácot) kezdett fáradni. Próbáltam tartani benne a lelket, mert hát alig volt már vissza 10 km. Az utolsó 4 km-ig még jött velem. Ott hátranéztem, leszakadt rólam. Meglátta, hogy hátranéztem, és rám kiáltott, hogy meg ne várjam, menjek, menjek, menjek.
Nagyon hálás voltam neki. Azért, hogy bolyozgattunk, hogy egymást behoztuk a célba. És azért is, hogy vannak ilyen emberek. Akik egymást segítik, adnak is, nem csak kapni akarnak.
Szóval, Endre, aki a 341-es rajtszámot viselte, köszönöm a segítséged. :)
Az eredményünk csapatmunka volt.
A cél előtt 1 km-re elég masszív lihegés jött mögülem. Meg is ijedtem. Valahonnan rám csapódott egy citromsárga mezes pasi, de láthatóan, vagyis inkább hallhatóan nem ez volt az ő utazósebessége, amivel én mentem. Hogy került oda? A fene tudja... A célegyenes előtt volt egy kanyar. Én nem tudok kanyarodni, szóval fék, és nyanyatempóval azért csak bevettem. Itt a fickó beelőzött, és nagyon csúnyán néztem rá. Amit persze a napszemüveg miatt nem láthatott.
Felszívtam magam, és még jól meghajtottam a végét.
A célba beérni leírhatatlan érzés volt.
Ott állt az a sok ember, tapsoltak, örömködtek, fényképeztek. Bemondták a sorszámomat, hogy beérkeztem, és - bemondták a nevem. A saját nevem hallani olyan furán hihetetlen és egyben nagyon jó volt.
Büszke voltam.
Nem sokkal később beért Endre is, és annyit kérdeztem tőle: hallottad, bemondták a nevem? :)
Ezért a 2:08-ért minden egyes pedálfordulattal megdolgoztam. Igen, lehetett volna jobb is, pár percet itt-ott elvesztegettem, főleg a rajtnál, de útközben is. Nem baj, ismét rengeteget tanultam. Abszolút kategóriában a 12. helyre volt elég, saját kategóriában (master1) a 4. helyezésre.
Átlag pulzus 158, max. 174. 1848 kcal.
A célom az volt, hogy saját kategóriámban 4-5. legyek. Nem nagyon mertem kimondani ezt senkinek, mert ennyi indulóból nem tűnt reálisnak. A szállásadó néninek mertem csak megmondani.
Elég hamar beért Ági is, 2:19 alatt, Móni ideje 2:38 volt. Büszke vagyok rátok, csajok!
Megvártunk az eredményhirdetést, lazáztunk még kicsit, én próbáltam nyújtogatni a beállt izmaimat....
Visszagurultunk a szállásra.
Ott még bandáztam egy kicsit a fiatalemberrel meg a csapattársával.
Az ember lánya persze ismerkedik, főleg ilyen körökben. Fiatalemberünk a 65. lett, szóval ejha.
A csodagépét persze addigra már el is vitték haza.....
Csomagolás, indulás hazafelé. Még megálltunk a tó partján egy étteremben kajálni.
Hazafelé a lemenő napfénnyel mentünk. Odafelé nem láttunk semmit a tájból, mert már sötét volt. Most láttam, hogy csodaszép. Repceföldek, háttérben a Kékes....
Nagyon jól éreztem magam. Jó volt a verseny, jó volt a társaság. És sokat tanultam. És lett egy rakás kérdésem, amit egyelőre nem tudom, kinek fogok feltenni....
Be kell kerülnöm csapatba, ez már biztos. Egyedül versenyezni nem lehet.
Köszönet
Bár a végére hagytam, de ez a rész a legfontosabb. Szeretném megköszönni mindenkinek a biztatást, olyan sokan voltatok együtt velem lélekben, biztos vagyok benne, nélkületek nem ment volna.
A bringázás csapatmunka. És ebbe ti is beletartoztok.
Köszönöm, hogy gondoltatok rám, köszönöm, hogy kapaszkodhattam abba, hogy gondolatban velem vagytok, figyeltek, várjátok az eredményt. :)
Nélkületek talán értelme sem volna...
