Egyszer volt, hol nem volt, tán
nem is olyan rég, kerek erdő, zöld mező szélén állt egy nagy udvaros ház. Ebben
a házban lakott egy copfos kislány. Vidám volt, szerette a pörgős szoknyákat, a
kopogós cipőt (de csak ha fényes vagy csillogós volt), és szeretett szaladgálni,
jönni-menni, világot felfedezni.
Ha megkérdeznék tőle, mi a
legszebb emléke gyermekkorából, azt mondaná: az, amikor a nagypapájával
kirándulni mentek az erdőbe, és volt szalonnasütés is, meg minden, vagy az,
amikor az apukájával haaaaatalmas kerékpár túrákat tettek.
A kislány nagyon szeretett
mozogni, legalábbis, míg kicsi volt. Az volt az álma, hogy egyszer majd
főállású Utazó lesz, és hozzámegy David Attenborough-hoz. Aztán persze, ahogy
az élet szokta, másképp hozta a dolgok sorát.
A kislány iskolás lett. Nagyon
szeretett mozogni, szaladgálni – aztán eljött a rettegett testnevelés órák kora,
és mindez szép gyorsan szerte is foszlott. Szekrényugrás. Bukfenc a szekrényen.
Magasugrás. Távolugrás. Mindenféle ugrás. Molnár-kör, időre. Meg a másik-kör,
időre. Röplabda. Kosárlabda… Azt mondták neki, csinálni kell, mert jegyre megy.
De hogyan kell csinálni, és miért jó, azt soha senki nem mondta el.
És a kislány elkezdte nem
szeretni. Mert ügyetlen volt. Mert lassú volt. Mert annyira akart futni, hogy
nem kapott levegőt. És szúrt. Az oldala nagyon szúrt. És hiába szaladt teljes
szívéből, nem volt elég a jó érdemjegyhez.
Rájött arra, bárhogy is küzd, nem
értékelik. Bárhogy is szeretné megtanulni, nem tudja, hogyan.
Egy idő után félt bemenni a
testnevelés órára. Pedig szíve mélyén mindig is mozogni szeretett volna.
A kislány cseperedett tovább,
középiskolás lett. Ott aztán folytatódott mindez. Majdnem. A legtöbb órán az
ügyesek csinálták a tananyagot, az ügyetlenek vagy akármilyenek, meg amit akartak.
A kislány akkoriban sokat tollaslabdázott. Egészen addig, amíg a sokadik
tollaslabda is felragadt a tornaterem tetején futó állványzatra. Na, onnantól
kezdve nem tollasozhattak.
Aztán egyszer csak esti
programként lehetett járni aerobikra. Oda, a középiskola kisebbik tornatermébe.
A kislánynak felcsillant a szeme, a többiek persze nem értették, miért sanyargatja
magát iskolaidőn kívül ezzel a bolondsággal. De ő élvezte. Minden egyes
fájdalmas, izomlázas, nehéz percét. Talán, talán… talán itt vetődött el a magja
annak, hogy ő is igazi csillámunikornis szeretne lenni. Meg persze David
Attenborough felesége.
A kislány cseperedett tovább, főiskolás
lett. Ott aztán feje tetejére állt a világ!
A kislány rájött arra, hogy egész
világok zárulhatnak be, omolhatnak össze – vagy nyílhatnak meg, ha jó a TANÁR
(igen, csupa nagybetűvel). Fantasztikus emberek tanították őt. És elérkezett az
is, amikor ő kapta egy feladatra a legjobb jegyet. Tesiből. Oké, hogy
gimnasztikai rajzírás volt a feladat, de akkor is!
Ott is volt szekrényugrás. Meg
magasugrás. Meg távolugrás. Meg mindenféle ugrás. Meg futás. Meg úszás. Meg röplabda.
És még kosárlabda is. Azt mondták neki, jegyre megy. De azt is elmondták,
hogyan kell csinálni, és miért jó. És amikor a kislány ügyetlenül ugyan, de odafigyelve,
teljes szívéből tette a dolgát, megjutalmazták érte.
És valójában innen indult.
Hajnalban kelt, hogy még az órái
előtt úszni mehessen. A nénikkel. A télen is csak egy buborékkal lefedett
medencébe. Késő este ért vissza kollégiumba, hogy kick boksz aerobikra
járhasson a világbajnok sportoló lányhoz. És fájt. Jaj, de nagyon fájt!
A kislány cseperedett tovább,
dolgozni kezdett, és fitneszterembe járt. Azokhoz az emberekhez, akik aztán a
munkájukkal, személyiségükkel, egész lényükkel példaként jártak – és járnak mai
napig előtte.
És ekkor már tudta: ő is
csillámunikornis lesz!
Keményen edzett, majd keményen
tanult. Az első óráit már a képzés alatt megkapta. Igaz, másfél-két órát kellett
érte utaznia. Csak oda. Telt az idő, és már egyre kevesebbet kellett utaznia.
És egyre többen jártak az órára. Tudta, hogy jó helyen van, és tudta, hogy
egyre jobb és jobb lehet.
A kislány cseperedett tovább, és egy
évvel a pályakezdése után egy versenybringás társaság tévedt be az órájára – és
ott is ragadtak. Ők volt azok, akik elhitették vele, hogy bármire képes. Akár
még kerékpározni is.
A kislány álmodott egy nagyot:
megvette hát Mankát, aki a kerékpárja lett. Jóban, rosszban. Eleinte persze
csak rosszban, de aztán összeszoktak és egyre jobb lett. Igaz, nem bringás
alkat, de egész lényével a sportnak él.
A kislány megállt egy pillanatra.
Visszanézett, honnan indult. Visszanézett a harcaira, a tévutakra, a
kudarcokra, és a sikerekre. Az emberekre, akiket megismert, akik inspirálták, és
azokra, akik kritizálták és fájdalmat okoztak neki. Egy olyan élet birtokosa,
amit érdemes élni. Szereti a munkáját, szereti az életét, szereti azt, ahol
éppen van.
Pedig nem lett belőle
csillámunikornis.
És még David Attenborough sem
vette feleségül.
