Zenét hallgatok...

Március 3. Itt a tavasz. Fény és fény. :)
Ilyenkor már nagyon szenvedés számomra a négy fal között maradni, és az ablakon át nézni a napsütést.
És írni kéne, mert hát vasárnap este van, blogíró-idő.
De nem megy igazán.
Tele vagyok érzéssel, gondolattal, de megfoghatatlanul cikáznak szerteszét a fejemben.
Zenét hallgatok. Ez most jó.

A hétvége szétcsapósra sikerült. Jólesően, holnapra izomlázasan.
Szombaton a délelőtt igazi punnyadással telt - ez volt az utolsó. Jövő héttől a délelőtt a bringázásé lesz. Délután két spinning, a második óra úgy láttam, "ejha" lett, jó kis brutál mix, jó kis brutál profil.
Aztán cross training Matyival.
Pár perccel később értem be, és azzal fogadtak a többiek, hogy még most menjek ki, mert még megtehetem. Ők már tudták a feladatok egy részét. Megijedtem. Ez van. Nincs mese, ha meg kell halni, hát akkor legyen.
Négy blokk, egyik jobb, mint a másik. A bicepszhez nagyképűen felszereltük a 10 kg-ot, aztán, mikor kiderült az ismétlésszám, jól át is szereltük 7,5-re. Azzal sem volt sokkal jobb. Viszont most van bicepszem. Érzem.
Péntek óta keményen belehajtottam a spinning edzéseimbe is, így a farizmom szintén erősen izomlázas.
Ma rányomtam még Andrásnál is egy tekerést, szerintem holnapra a vádlim és a hajlítóm is csatlakozik a partihoz. De ez jó. Kellemes(?) izomláz, érzem, hogy vagyok, érzem a munkát, érzem az izmaim, érzem az erőm.

Alakformálón - azt hiszem, mondhatom bátran - kissé bekattantam, és tesiórásra sikeredett a dolog. Ráadásul retro mix, 90-es évek. Azért úgy tűnt, tetszett a dolog. ;) Jó a csapat itt is nagyon.
Gerinctréningen éreztem, hogy néha tényleg sikerült ráhangolódnunk a gyakorlatokra. Szeretek olyan órát tartani, amikor nem csak a test és a szellem frissül fel, de fel tudjuk oldani a blokkokat. Ehhez persze bizalom kell és biztonság.

Úszás.
Hogy őszinte legyek, ma aztán egy hajszálnyi kedvem sem volt menni. Az a tudat nagyon sokat segített, hogy Nóri ott lesz, és vár rám. Ez most kellett.
Jó volt úgy úszni, hogy tudtam, ott van a mellettem lévő sávban, és együtt dolgozunk.
Ez, hogy nem vagyok egyedül ebben sem, hihetetlen nagy erőt ad.
Gyorssal kezdtem. Nem számoltam a hosszokat, mert hát ki bírja ezt követni??? :D
Éreztem egy idő után, hogy fáradok. És persze fel is b.sztam az agyam. Az én hülyeségem nyilván, erre - büszkén mondhatom - rá is jöttem. Az zavart, hogy én küzdök, meg nyomom, meg elfáradok, pulzus a kék égen, a felhők mellett, nem kapok levegőt, meg nem is folytatom.... És akkor ott van az a bácsi, aki épphogy csapkod a kezével, ráér, és halál jól érzi magát. Ez zavart. Hogy én nem tudom letenni a saját kis görcseim, és nem tudom egyszerűen csak élvezni a vízben levést.
Megpróbáltam lelassulni. Fejben, levegővel. Ez segített. De egy idő után elfáradtam.
Kicsi pihenő a medence szélén. Nézelődés. Néztem, ahogy Nóri úszik. Annyira természetesen mozog a vízben, jó volt nézni.
Mentem tovább. Háton folytattam. És onnantól már végig csak hát. Figyeltem a vizet, figyeltem a körülöttem lévő mozdulatokat. Figyeltem magam, és egyszer csak azt vettem észre, hogy úgy ki tudtam kapcsolni a fejem, a gondolataim, mint bringa vagy futás közben. EZ AZ. Ezt az érzést kerestem.
A hátúszás - úgy érzem - jól megy.
Valami.
Aztán úgy döntöttem, ha másképp nem, hát így fogom leúszni a 3,8-at. Valószínű, nem leszünk ezzel sokan, de kit érdekel?

Új hét, az edzés folytatódik. És most már nem állok meg Nagyatádig. :) Vége a kehes időszaknak, feltöltöm magam vitaminnal, energiával. Ezek a pici, apró sikerélmények visznek előre. És néhány olyan ember, akik itt vannak mellettem. Nem kell több. Ennyi elég.