Mosollyal futni...

Ez valami hihetetlen... Hónapok óta egy betűt nem írtam, és azóta is rendületlenül látogatjátok az oldalt. :) Szóval... ideje folytatnom.

Az elmúlt két hétben már jó néhány téma megírása fogalmazódik bennem, és hamarosan képernyőre is vetem őket.

Most a futásról szeretnék írni.
Az én futásomról. Semmi más okosság.

Egy ideje megváltozott a futáshoz való viszonyom. Nem 'muszáj' már, hanem KELL. És nem is a testemnek kell igazán, hanem a lelkemnek.
Egy évvel ezelőtt még simán hülyének néztem mindenkit, aki a futásról így beszélt. Nekem fájt, nem kaptam levegőt, égett a sípcsontom. És különben is. Mire jó ez. Hideg is van. És amúgy is.
Azóta eltelt egy év... És eltűnt most pár hónap, ami sérülésekkel, majd a regenerálódással telt. Néhány hete megint futok.

Azt gondolom, hogy ez mindenkinek más. De sosem lesz könnyű. Mindig lesznek olyan pillanatok, amikor legszívesebben visszafordulna az ember lánya, sőt, el sem indulna.
Még akkor is, ha a léleknek szüksége lenne rá.... A test ellenkezik. A fej ellenkezik. Csak a szív szaladna el a világba. (Korábban a bkv bérletem mindig nálam volt. Biztos, ami biztos. Ha nem lesz kedvem, felszállok a hetesre, és hazabuszozok. Sosem tettem meg, de ott volt a lehetősége. Most már nincs nálam a bérlet.)

Arra már rájöttem, hogy padon képtelen vagyok futni. Gyilkol fejben. 10 percet sem bírok, mert annyiradenagyonrettenetes unalmas. Akkor már inkább a város. Kopaszi. Rakpart. De az is csak félmegoldás, időhiány miatt - mert a terep az igazi. Ott szabadul fel igazán a lélek. Ott érzem azt, hogy eggyé válok a mindennel.

Számomra a futás nem sport, nem csupán edzés, valamilyen mozgásforma. Sokkal több. Az életem része, a lelkem része. Gyógyítom vele magam.
A csendbe burkolózva szabadulok fel a fájdalmaimtól.

Ha terepen futok, sosem zenézek. Hallgatom a fákat. Érzem az erdőt, a talajt, a köveket, az ágakat.
Városban néha-néha jólesik a zene. Van egy állandó futómuzsikám. Fehrenbach. Hallgassátok, szépséges.
Ha városban futok, este megyek. Olyan fél kilenc-kilenc körül vágok neki a kilométereknek.

Ma egy könnyűt terveztem. Laza tempó, 10 km körüli táv. Rakpart - a Szabadság-híd volt a fordító. Az első kilométeren persze minden bajom volt. Lemerevedett a bokám, a vádlim, valami nem volt jó, semmi nem volt jó... Mire elértem a hídhoz, már alakult a dolog. Visszafelé mindig jóval gyorsabb vagyok. Az valahogy fejben is már sokkal jobb. Fel se tűnt, és már a ház lépcsője előtt álltam...
Szeretek este futni. Szeretem a fényeket, különösen télen, a fénybe csavart fákat, és ma beleszaladtam a csillamosba is. Ritkán, de azért találkozom szembe futókkal, összemosolygunk. "Te is ilyenkor... :) Hát igen..." Olyan ez, mint egy varázslatos, titkos kis világ. És jó ide tartozni...