Felébredés

Úgy kell csinálni, hogy jó legyen.
Város, rohanás, túlszervezés, ígéretek, elfelejtés, lemondás, túlélés.

Városban élni nem szeretek. Sosem szerettem. Sok itt az ember, és elfolyik minden. Nincs se tér, se idő élni.
Rohanás. Az egész életem - már jó pár éve - erről szól. Egyik helyről a másikra, egyik teremből a másikba.
Túlszervezés. Órák, edzések, találkozók, miegymás. Pihenés???
Ígéretek. No, ez más tészta.
Elfelejtés. Én is, engem is.
Lemondás. Áldozatok - no, de minek az oltárán?
Túlélés.

Há. Ez most mi?
Talán nemsokára világos leszek. :))))
Vagy nem. Nálam sose lehet tudni.

Kisütött a nap, és egyszer csak - végre már - tavasz lett. Azóta is várom, hogy ezt a fák is észrevegyék, és végre levelet bontsanak.

Az elmúlt év nálam a folyamatos változások időszaka.
A tavasz a jelek szerint pedig a felébredésé. És a megállásé.

Szeretem a munkám. Sikeresnek érzem magam benne. Sikeresnek érzem magam, mert olyan emberek vesznek körül, akikkel jól érzem magam, akikkel együtt tudunk gondolkodni, akikkel együtt tudunk előre haladni, fejlődni, és akiktől tanulni tudok.
Jó helyen vagyok.
A munkám, és így az életem része: emberek.
Emberekkel foglalkozom, másokkal foglalkozom.
Ez jó.

Ráébredni arra, hogy magammal viszont nem - hát, kevésbé jó. :)
A tavasz nekem a felébredést hozta, a megállást - és az időt.
Időt arra, hogy megálljak. Hogy szánjak IDŐt arra, ami fontos, vagy éppen nem fontos, de kellemes vagy szép. Időt arra, hogy elmenjek sétálni valakivel. Séta közben megálljak megcsodálni a fényeket.
Időt arra, hogy kifeküdjek a Kopaszi-gáton a fűbe, csak nézzem a felhőket, és elnevezzem őket.
Időt arra, hogy türelmet tanuljak. Valakitől, aki kezd fontossá válni...
Idő.
Azt hiszem - a közhelyekkel mélységesen egyetértve - ez baromi fontos, értékes -- kellene, hogy legyen.
És nem csak kitölteni fontos, hanem néha megtartani üresen.

Mit szeretnék most? Vagyis inkább: mi történik velem most?
Lelassulok. Egy kicsit megállok. Szétnézek az életemben, végre megláthatom, hol vagyok, mit építettem fel idáig - és szeretnék igazán elmerülni, örülni benne.
Egy kicsit kezembe veszem az életem.
Lelassulok. Hogy újra jusson idő. Kiheverni a napra. Elmenni bringázni. Ékszereket készíteni. Rajzolni. Beszélgetni egy kávé mellett.

Az elmúlt hetekben a versenyfelkészülés felélte az életem. Megvolt ennek is az oka - kibogoztuk, segítséggel, amiért köszönet.
Jut eszembe. Ma kaptam egy beszélgetést: ajándékba, ami nagyon jókor jött, és még jobbat tett. Köszönöm, András. :)

Szóval. Futás, úszás, tekerés.
Éppen "csak" az öröm és mozgás jóleső érzése tűnt el, maradt helyette az izomfeszülés tompa és fáradt üressége. Miért kell ez? Miért jó ez, ha pont az öröm és az elégedettség nincs meg?
Hát semmire.
Megálltam. Döntöttem. Nehéz volt. Visszamondtam az ironman egyéni nevezésem. A döntés nehéz volt, de kellett. Kellett a lelkemnek. Felszabadító érzés csak a futásért futni, a hegyek megmászásáért bringázni, és azért úszni, mert végre tudok.
Nem tudom, van-e ennek értelme...
Számomra van.
És jó érzés az is, hogy ugyan feladtam valamit, de cserébe más jött: egy olyan emberrel csináljuk meg ketten a nagyatádi távot, akivel öröm lesz ez is. (Vagyis hát, ha minden jól megy...)

*
Most ennyi van.
Miért kéne bármi mást csinálni, mint ami boldogságot hoz?