"Hogy bírod? Nem vagy fáradt?"

Tegnap megint egy újabb csoda ért.
A vasárnap az olyan nehezen felkelős, pedig nem kell korán, elég nyolc körül magamhoz térnem.
És aztán megint valami történt. Mert mindig történik valami. 

Alakformáló és egy gerinctréning.

Már az első órán egy kisebb tömeg fogadott. És hát minél többen vannak a vendégek, én annál jobban pörgök. Itt még elfértünk.
Második óra: gerinctréning. Szeretem ezt az órát. Szeretem a hangulatát. Mindig más, mindig variálom, épp az adott "csoportérzésnek" megfelelően. Tegnap dinamikusabb, átmozgatós, erősítő óra volt, a végére lassultunk csak le a nyújtásokhoz.
De nem is ez a lényeg.
Amint az alakformálóval végeztünk, kinéztem a terem ajtaján, ismerős arcok mosolyogtak vissza.
Gyors átszerelés, és mire észbe kaptam, "centizni" kellett a szőnyegeket.
Vasárnap, 11 óra: 27 emberke.
Azért ez mindig fantasztikus érzés. Amikor ennyi ember együtt mozdul. Egy ritmusra domborít. Együtt levegőzik, együtt koncentrál. És adott esetben együtt billen ki mérlegállásból. :D
Néztem a csoportot, ahogy dolgozik, küzd, fárad. És egész egyszerűen boldog voltam. :)
Amikor olyan két és fél éve elindultam a pályán, álmomban sem mertem remélni, hogy egyszer ilyen élményben lesz részem.
Azt meg végképp nem, hogy napi szinten.

Sokszor megkérdik: Te szegény, hogy bírod? Nem vagy fáradt?
Úristen!!! Hogy lehet ilyet kérdezni??? Ilyen környezetben??? Ilyen emberekkel körülvéve?????
Minden egyes óra újra és újra feltölt. A vendégek visznek tovább és motiválnak.

Ezt a cross maraton után kaptam. Móni, remélem, nem baj, hogy kiteszem. :)
"Anikó! Csak még egy vallomás, ami kikívánkozik:cross-maratonról hazafelé pont azt beszélgettük Zsolóval, hogy mennyire jó volt, hogy maradtál velünk a végéig, ingáztál a termek közt, lelkesítettél bennünket még odalent is........beszélgetősen,kedvesen, mosolygósan, " Anikósan",mint az egész csapat "ANYUKÁJA" ( és ezt a szót itt a legkedvesebb értelemben értem). Nagyon klassz nap volt.KÖSZÖNJÜK!"

Hogy lehetnék fáradt??? Hogy lehetne ezt nem bírni????!

A másik fele pedig az, amikor a vendégek közül úgy dönt valaki, hogy erre a pályára lép. Van, aki saját maga ötli ki a dolgot, és persze volt olyan, aki némi "kényszer" hatására tette ugyanezt. :D
Ezt is néha megkérdezik, hogy nem félek-e attól, hogy kinevelem a saját konkurenciámat? Hú, micsoda nagy szavak.... Bennem egészen más érzések voltak/vannak. Azon aggódtam és aggódom, hogy ne bánják meg ezt a döntést. Hogy legyen termük, ahol órát tudnak tartani. Mert jó helyen vannak.
Nem tudom, másnál hogy van ez, de én roppant büszke vagyok erre a kis csapatra. 
Mert sikeresek lettek. Jól érzik magukat óratartás közben, a vendégeikkel. Jó az, amit csinálnak. 
És én büszke vagyok rájuk.  
Annak idején én is tanultam valakitől. És igazából jól esne, ha egy kicsit is büszke lenne rám. Vagyis jól esett volna, mert már nem érdekel. 
Most viszont úgy érzem, igenis büszke lehetne rám, büszke lehetne arra, hogy olyan hatással tudott lenni egy vendégére, hogy az nekivágott, és sikeres lett. Mert én annak érzem magam.
Hiába, másképp működünk. ;)

Fura és egyben - természetesen - nagyon jó érzés, hogy hatással tudok lenni emberek életére. Persze ez egyben megint felelősség is.
A napokban ismét jött egy megkeresés az ironman-es felkészüléssel kapcsolatosan. 
Vagy a futás. Olyan emberkék álltak neki mostanában futni - többen is -, akiket korábban rá nem lehetett volna venni erre a műveletre.
Nyilván ez nem az én érdemem. Nem is ezt akarom kihozni belőle. Ez sok apró dolog, ami egymásra épül. Sok apró impulzus, sok különböző motivációs tényező. 
Egyszerűen csak jó érzés része lenni ennek a hatalmas mechanizmusnak. Hogy igenis lehet változást hozni a világban, ez emberek életében, a saját kis életemben.