Hol kéne élni...?

Megnéztem végre a Pi élete-t.
Csodaszép film. Elgondolkodtató. Világnyitogató. Megrendített. Főleg a végén talált rám olyan mondanivaló, ami szinte az eleven húsomba vágott.


”Nehéz megemészteni, kitalálni, hogy ez mind mit jelent. Ami történt, megtörtént. Miért kellene bármit is jelentsen?”
Történnek dolgok körülöttem, bennem, az életemben. Próbálok rájönni az okára, értelmére, mi miért történik. Hiszem, mert úgy érzem, hinnem kell, hogy minden okkal történik, hogy nem véletlenül kerülnek be és ki az életembe/ből emberek, történések, érzések. Vannak olyan dolgok, amiket másképp képtelen lennék felfogni, elfogadni. Így hát, egyszerűen hinnem kell...

”De azt kellett hinnem, hogy több van a szemében, mint a saját érzelmeim visszatükröződése. Tudom, éreztem. Még akkor is, ha nem tudom bizonyítani.”
És igen. Kivetítünk érzéseket. Azt hisszük, hogy... Márpedig semmi volt. Vagy ki tudja??? Talán választ már sosem kapok erre...

”…annyi mindent magam után hagytam… Az hiszem végül is az életünk arról szól, hogy túllépjünk dolgokon. De ami a legjobban fáj, hogy nem hagyunk időt a búcsúzásra…”
Ez valahogy.... fájóan csodaszép...
El kell búcsúzni a múlttól, lezárni. Elrakni emlékbe, vagy egyszerűen csak kidobni.
Kell a búcsú. Másképp olyan, mintha az a jelen nem létezett volna. Mintha nem lett volna más, csak egy furcsa álom-maradvány. És ezzel nem tudok mit kezdeni...

Hol kéne élni?
Jelenleg városban töltöm a napjaim. Emberek, rohanás, zaj, rohanás. Megfojt, megerőszakol. Nem jó. Nem tudok épp mást tenni, máshol lenni, mert az életem - ami a munkám, amit nagyon szeretek - ideköt. Ez persze részben feledteti, de elrohan az életem.
Hol kéne élni?
És akkor megláttam ezt a videót.
Miért jó ez embernek pár négyzetméterre bezárva lenni? Miért nem élünk együtt a természettel?

Vonzz a természet, az egyszerűség, az erdő, vonzanak a hegyek, a tisztaság, a szabadság.
A kerékpározás valahol ezt pótolja.
Pár éve voltunk Szlovákiában. Egész egyszerűen lenyűgözött a természet hihetetlen nagysága, ereje, és az ember jelentéktelen, porszemnyi mivolta. Fantasztikus érzés volt. Ezt azóta is keresem. A kerékpározás, a futás valahol ezt adja vissza. Nem a természet ellen megyek, hanem együtt dolgozom vele. Együtt a széllel, az esővel, a hegyekkel, a göröngyökkel.

Nem tudom, mit hoz a jövő. Nem is próbálom kitalálni. Nem álmodok hosszat, mert minden nappal másképp alakul az életem. Vannak persze céljaim, terveim, álmaim, vágyaim. De alakítani a jövőt nem tudom, csak a jelennel van dolgom.
Mi lesz két év múlva? Honnan tudhatnám? Azt sem tudom, mi lesz a holnappal. Felkelek reggel, és elindulok bele az új napba. Igyekszem nyitottan fogadni minden napot, mint új élményt, új lehetőséget, és igyekszem minden napot úgy zárni, hogy megtaláljam, aznap mi vitt előbbre.

Az elmúlt napokban volt szerencsém tanulni az emberekről. Hogy a szeretet, a féltés micsoda károkat tud okozni barátságokban. Illetve tudna, ha nem működne a megbeszélés intézménye. Úgy működöm, hogy muszáj mindent megbeszélnem. Egyszerűen nem tudom annyiban hagyni a dolgokat. Ez néha tud jó lenni (most épp jó volt), de általában rosszul jövök ki belőle. Sebaj, ez van, ilyen vagyok, nekem ezzel kell együtt élnem.
Szerencsére nem lehet mindent tönkretenni. Kemény munkával sem. ;)
És ez is olyan, amit egyszerűen hinnem kell...