Félelmek

Olvastam cikkeket, beszámolókat az ironmannel kapcsolatosan.
A versenyzők jó része évek óta sportol, nemhogy sportol, triatlonozik, évekig csak triatlonozik, míg végül elindul az ironmanen.
Én meg fogom magam, és egy váltó után, semmi versenyzői tapasztalattal odaállok majd a gyékényesi tó partjára????
Igen.

Aztán kaptam egy telefont az edzőmtől.
Hogy ő azt gondolja, hogy inkább 2014-ben menjek egyénire.
Hát nem.
Persze a csalódástól óvna.
Csakhogy. Én meg tudom csinálni. Meg fogom csinálni.
Megkértem, hogy ebben higgyen. Nem abban, hogy most képes lennék-e rá, hanem hogy én ezt már fejben összeraktam. Kész. És ott leszek. És át fogok menni a célon.
Megbeszéltük.
De azért rossz volt.
Nem kell, hogy bárki is higgyen bennem. Ezek után helyre kerültek a dolgok.
Tudom, hogy van, aki már most büszke rám. Tudom, hogy van, aki már a váltó után büszke volt rám. Ezt tudom. És ennek az embernek annyi mindent köszönhetek, hogy sose fogom tudni meghálálni. Persze, nem is kéri. :)

Aztán ma reggel is volt egy beszélgetés.
Hát hogy az a futás. Hogy fog az nekem menni?
Nem tudom, hogy. De fog. És kész. Ennyi.
Építem fel. Van még rá 246 napom.

És most itt az úszás. Minél közelebb kerülök a "medence széléhez" annál jobban érzem a görcsöcskét a gyomromban.
Fájni fog. Nehéz lesz. Béna leszek.
Nem baj.
Megyek, és lenyomom ezt is.
Csak menni kell tovább.
Csak csinálni kell.
Hogy fájjon. Hogy fejlődjek.
Hogy megcsináljam.

Ennyire egyszerű.
Nekem. Mert látom. Mert tudom.

Összevissza lettem. Ez most ilyen.
Tele vagyok érzésekkel....
Tele vagyok lendülettel.